Mióta a Paramore első dalai felszárnyaltak a MySpace-generáció égboltján, Hayley Williams neve számomra egyet jelentett az őszinteséggel, az energiával és azzal a fajta karizmatikus erővel, amit csak a legkülönlegesebb előadók birtokolnak. A világ egyik legkarakteresebb énekesnőjeként tartom számon - és talán éppen ezért különösen mélyen megérintett Ego Death at a Bachelorette Party, az első lemeze, amelyet független előadóként adott ki.

Nehéz elképzelni, milyen súlyos döntést kellett meghoznia tinédzserként. Még be sem töltötte a 16-ot, amikor már aláírta azt a húszéves szerződést az Atlantic Recordsszal egy „360-as megállapodást”, ami nemcsak a zenéjét, de a turnéit, a merch-termékeit és gyakorlatilag az egész karrierjét a kiadó fennhatósága alá helyezte. Az album nyitódalában ezt a múltat már keserű iróniával idézi fel: „A lot of dumb motherfuckers that I made rich.” - egy mondat, amelyben benne van két évtized minden feszültsége és kiábrándultsága. Az Ego Death nem győzelmi kör, nem diadalmenet. Inkább csendes utórengés, amelyben Williams megvizsgálja, milyen árat fizetett azért, hogy azzá váljon, aki. Sokkal inkább egy önboncolás, egy csendes, kísérletező meditáció arról, mi marad az emberből, ha leveti a régi címkéket. De ami igazán különlegessé teszi ezt az albumot, az az, ahogyan Hayley a gyászt és a veszteséget nem közvetlenül, hanem áttételeken keresztül írja meg. A Ego Death mélyén nemcsak a szakmai traumák lüktetnek, hanem a személyesek is - elvesztett szerelmek, szétfoszlott kapcsolatok, barátságok, amiket a hírnév és a felnőtté válás koptatott el, zeneileg az Ego Death pedig sokkal nyersebb és ütősebb, mint Hayley korábbi szólóanyagai. A Petals for Armor art-pop finomsága és a Flowers for Vases csendes melankóliája után itt a hangzás egyszerre zajosabb, percusszívabb és kísérletezőbb. Daniel James producer újra mellette van, de ezúttal a hangkép sokkal bátrabb - szintetizátorok, érdekes textúrák, torzított gitárok és masszív dobok is fel-felcsendülnek. Több dalban közreműködnek a Paramore turnézenészei, valamint olyan alkotótársak, mint Jim-E Stack (Lorde producere), akik mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az album élettel, dübörgéssel és modern pop-rock energiával teljen meg. Érdekes, hogy Hayley az album megjelenését is tudatos performansszá formálta - a 17 dalt először egy régi webes lejátszón keresztül töltötte fel saját oldalára, mindenféle kontextus nélkül. A rajongók (köztük én is) azonnal elkezdték saját sorrendbe rakni a dalokat, mintha egy digitális mixtape-et készítenénk (volt, aki összegyűjtötte az összes fan-made tracklistet egy külön weboldalra).

Ez az interaktív, nosztalgikus gesztus mintha visszarepített volna minket a LimeWire, a DC++ és a kézzel írt CD-címkék korába - abba az időbe, amikor Hayley először tanult meg hinni a zenében.

Érdekes, hogy az utóbbi néhány lemez, amiről az oldalon írtam - legyen szó a Deftones sötéten lebegő melankóliájáról, a The Rasmus nosztalgikus visszakanyarodásáról vagy az I See Stars modern cyber-pop-metal kísérleteiről - mind ugyanabba az irányba mutat. Mintha a 2020-as évek közepére a zeneipar (és vele együtt mi, hallgatók is) újra felfedeznénk a kilencvenes évek végének és a korai 2000-es éveknek azt a kézzel fogható, személyes energiáját: a mixtape-ek korát, a MySpace-es zenekari profilokat, a "bezzegrégen" érzését, amikor a zene még közvetlenebbül kapcsolt össze embereket. Hayley Williams új albuma is ebbe a vonulatba illeszkedik - csak ő nem nosztalgiázik, hanem a múltat saját nyelvére fordítva írja újra. A „Hard” rideg, pattogó szintijei páncélt formálnak Hayley köré, miközben hangja a refrénben felhasad, mintha végre kiszabadulna egy vasketrecből. A „Glum” melankolikus retró-popja vallomásos, szinte kamaszos hangon énekli: „I do not know if I’ll ever know / What in the living fuck I’m doing here.”, ami lehet akár az önazonosság keresésének afféle felnőttkori verziója, ami egyszerre fájdalmas és felszabadító. A „Discovery Channel” például egy mérgező kapcsolat groteszk paródiája, ahol a Bloodhound Gang „The Bad Touch”-ának refrénje szólal meg új kontextusban - a vágy és undor határán (nekem az album egyik abszolut csúcspontja). A „True Believer” elegikus hangulatban búcsúzik a régi Nashville-től, ahol Hayley egykor otthonra lelt, míg a „Kill Me” az önállóság áráról beszél, vagyis arról, amikor már csak magadban bízhatsz, de még az is elviselhetetlen.

A „Blood Bros” gyengéd, akusztikus pillanataiban még ott remeg az a szerelem, amit már rég el kellett volna engedni, a záró „Parachute” pedig a teljes érzelmi összeomlás: tombolás, düh, elhagyatottság - és egy hang, ami mindezt nemcsak túléli, hanem diadallá formálja. „You were at my wedding … You could’ve told me not to do it” - üvölti, mintha egy régi, elnyomott fájdalmat tépne fel - az a fajta őszinteség ez, ami már nem fél attól, hogy szép legyen. Ez az a pont, ahol a múlt, a jelen és a jövő végre egyetlen, tiszta pillanatban találkozik. A lemez egyszerre zár le két évtizednyi függőséget a nagykiadói rendszertől és nyit meg egy új korszakot, ahol Hayley teljes kontrollt gyakorol saját művészete felett.

A Post Atlantic Records megalapítása nemcsak szimbolikus gesztus, hanem egy generációs kiáltvány: lehet másként is, lehet tisztán, függetlenül, kompromisszumok nélkül alkotni.

A dalokban érződik ez a felszabadulás - mintha minden hang, minden kiáltás és minden csend közé rejtett sóhaj arról szólna, milyen érzés végre visszakapni önmagad. Ez az album nemcsak egy popikon önvallomása, hanem egy korszak tükre is: a zeneipar átalakulásáé, a női előadók függetlenedéséé, és a hallgatók nosztalgiájáé, akik még mindig hisznek abban, hogy a zene lehet őszinte. Az Ego Death at a Bachelorette Party ennek a hitnek a megtestesülése - egy hangos, törékeny, de végtelenül emberi visszatérés a gyökerekhez. Hayley Williams ezzel a lemezzel nemcsak lezár, hanem újjászületik. És miközben a múlt minden árnyékát maga mögött hagyja, bebizonyítja, hogy a legnagyobb bátorság néha nem az, ha valaki kiabál - hanem ha végre csendben, önmagához hűen szól.

Ha az Ego Death at a Bachelorette Party-nak van gyenge pontja, az talán éppen abban rejlik, hogy Hayley Williams minden érzését, ötletét és zenei irányát egyszerre akarja belesűríteni ebbe a monumentális anyagba. A 19 dalos játékidő időnként már-már túláradó: annyira sok hangulat, stílus és személyes történet fonódik össze, hogy a hallgató néha elveszhet a rétegek között. Egyes dalok (különösen a középső szakaszban) kicsit elnyújtottnak hatnak, mintha az érzelmi intenzitás nem kapna levegőt. A hangzás sokszínűsége egyszerre izgalmas és kissé széttartó is: a különböző producerek keze nyoma érződik, és bár ez szándékosan ad mozaikos jelleget a lemeznek, néhol megtöri az áramlást.

A folyamatos önreflexió, a gyász és az identitáskeresés tematikája szinte minden dalban jelen van, ami mély és őszinte, de a több, mint 1 órás összjátékidejével baromira kimerítő is lehet egyeseknek.

És végül: a sok zenei és kulturális utalás: a Phoenix-től Billie Holidayig, TLC-től a Bloodhound Gangig igazi csemege a zenerajongóknak, ugyanakkor a kevésbé beavatott hallgatók számára nehezebben dekódolhatóvá teszi az album világát - bár mindez azonban inkább a bőség zavarát jelzi, mintsem valódi hibát. Az album olyan, mint egy napló, amit nemcsak megírni volt nehéz, hanem elengedni is - mégis, a legszebb benne, hogy bármennyire is fájdalmas és zaklatott, végül a gyógyulásról szól. És miközben ez a fejezet a független Hayley Williamsről szól, én már most azon kapom magam, hogy tűkön ülve várom, milyen irányba repíti ez az új energia a Paramore következő anyagát. Mert ha valamit megtanultunk az elmúlt húsz évben, az az, hogy Hayley sosem lép kétszer ugyanarra a hangra - és ha eddig kopásig hallgattuk a korábbi lemezeket, akkor jobb, ha felkészülünk: a következő fejezet valószínűleg megint mindent át fog írni.