Van valami egészen groteszk abban, amikor egy zenekar tizenkét évnyi csend után úgy tér vissza, mintha közben egyszerre telt volna el három hét és három emberöltő. A Marmozets pontosan ilyen visszatérés. Nem nosztalgiából érkeztek vissza, nem azért, mert most újra divat lett a 2010-es évek alternatív poszt-hardcore káosza, hanem mert egyszerűen maradt bennük valami feldolgozatlan, amit már nem lehetett tovább jegelni. A CO.WAR.DICE viszont nem klasszikus comeback lemez, nem próbálja újrajátszani a The Weird And Wonderful Marmozets idegbeteg matematikai punkrohamait, de nem is tagadja meg őket. Inkább úgy hangzik, mint egy zenekar, amelyik túlélte saját magát, aztán visszanézett a romokra és rájött, hogy ebből még lehet valamit építeni.

És őszintén, már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán itt tartunk. A zenekar története eleve furcsa családi laboratóriumként működött: két testvérpár egy bandában, Bottomleyék és MacIntyre-ék, mintha valami yorkshire-i garázsban próbálták volna újraértelmezni a The Dillinger Escape Plan és a No Doubt közti teljes spektrumot. No de aztán jött az összeomlás, a kiégés, az egész iparág darálója, egészségügyi problémák, mentális túlterhelés, családalapítás, gyereknevelés, világjárvány, minden egyszerre. Mire észbe kaptunk, eltelt majdnem egy évtized. Mire visszatértek, már nem is ugyanaz az öt ember állt ott - Will Bottomley kiszállt, így a zenekar négytagúvá zsugorodott. Volt idő, amikor a dalaik konkrétan életveszélyes energiaszintet képviseltek. Az Onemanwolfpack vagy a Move, Shake, Hide környékén a Marmozets azon kevés zenekarok egyike volt, akik nemcsak technikásak vagy kaotikusak voltak, hanem ténylegesen úgy szóltak, mint akik bármelyik pillanatban széteshetnek a saját lendületüktől. Az a fajta ADHD-poszt-hardcore volt ez, amitől az ember tizenkilenc évesen azt érezte, hogy most azonnal zenekart kell alapítani, szétverni egy próbatermet, majd belehalni valamibe hajnal négykor - pontosan így éreztük mi is a néhai The Tumor Called Marla lemezírása közben, amikor a zenekar bekopogott az életünkbe. Nem véletlen, hogy annyi brit alternatív banda is próbálta később lemásolni ezt az idegbeteg dinamizmust, csak legtöbbször karakter nélkül. A CO.WAR.DICE viszont már nem ez a zenekar. És szerencsére nem is akar az lenni.

Az első nagy felismerés az, hogy mennyire táncolható lett ez a lemez, már-már zavarba ejtően - ez az album sokkal inkább groove-okra, refrénekre és mozgásra épül, mint a régi matekőrületre. A Cut Back, a Running With The Sun In Your Eyes vagy a Like Last Night konkrétan olyan, mintha egy alternatív univerzumban a Yeah Yeah Yeahs, a Refused és a Franz Ferdinand egyszer közösen írt volna stadionrockot kokainnal és energiaitallal infúzionálva. Nem súlyosak klasszikus értelemben, inkább feszült, hiperaktív, neonfényes dalok - és itt jön az album legnagyobb erőssége: végre nem akarják bizonygatni, hogy mennyire technikásak. Régen néha belefulladtak saját ötleteikbe, most viszont először érződik az, hogy a káosz mögött van tudatos dalszerzés is. Persze még mindig szétesik néha a szerkezet, és a lemez valóban olyan érzést tud kelteni, mintha különböző stílusdarabokat dróttal és celluxszal rögzítettek volna egymáshoz - de valahogy pont ettől emberi. Nem steril, nem algoritmusra optimalizált modern alternatív rock. Az A Kiss From A Mother például teljesen agyrém nyitány. Spagettiwestern füttyögés, idegbeteg garage-punk lüktetés, amolyan gótikus refrén - első hallgatásra konkrétan az a „mi a faszt hallgatok?” élmény. De pontosan ez hiányzott az elmúlt évek brit rockzenéjéből: az a fajta kontrollált bolondság, amikor egy zenekar még mer kínosan nagyot lendíteni.

Rebecca elképesztően sokat fejlődött énekesként. Régen sokszor a puszta agresszió vitte előre a dalokat, most már tényleges karaktere van a hangjának. A Dandy vagy a Mes Désirs alatt konkrétan olyan kontroll és érzelmi intelligencia hallatszik, amitől hirtelen teljesen új dimenzió nyílik meg előttük. Kiégés, eltűnés, újrakezdés - ezek a témák nem direkt módon jelennek meg, hanem valami furcsa fáradt optimizmusként lebegnek végig a lemezen. Mert ez a lemez valójában nem dühös, és ez elsőre furcsa. A régi Marmozets sokszor úgy szólt, mint egy dühroham hangfelvételen. A CO.WAR.DICE inkább annak az érzése, amikor valaki túl van az idegrohamon, kiült cigizni a hátsó lépcsőre, és rájött, hogy az élet megy tovább, és ettől lett ennyire furcsán felemelő az egész. A Keep Going Darling című zárótétel például minden hibája ellenére pontosan emiatt működik. Túl hosszú? Igen. Túlgondolt? Kicsit. De közben ott van benne az a makacs élni akarás, amitől nehéz nem szeretni - és talán ez az egész lemez lényege is. Nem tökéletes visszatérés, nem korszakalkotó, és nem fogja újraírni a brit alternatív rock történetét. Viszont nagyon élő, nagyon emberi, nagyon makacs, és a Marmozets nem fiatal forradalmárok csapata többé - de valószínűleg először tudják igazán, hogy kik ők valójában.