A 2000-es évek végi alternatív színtér egyik furcsa mellékhatása volt, hogy teljesen természetesnek tűnt: valahol a Millenáris park szélén ül egy oldalfrufrus pandasminkes tinilány, recsegő CD-s magnóból bömböl a Sorry You’re Not A Winner, körülötte fekete Converse lépők, kockás sliponok és neon karkötők, te pedig vagy imádod az egészet, vagy reflexből menekülsz előle. Az Enter Shikari nálunk valahol így szivárgott be a köztudatba a MySpace-érában, de engem akkor még annyira nem kapott el. A korai lemezek kaotikus electrocore-világa inkább picit idegesített, mint beszippantott, no de aztán jött a The Mindsweep, és ott valami átbillent. Hirtelen elkezdett összeállni, hogy ez a zenekar valójában mennyire tudatosan működik a saját káoszán belül. Idén pedig minden előzetes bejelentés nélkül a semmiből dobta elénk a Lose Your Self című nyolcadik nagylemezét a brit banda.

Utoljára 2018-ban láttam őket a FEZEN-en, a The Spark turnéján. Máig emlékszem arra a retro sci-fi hangulatú fehér custom szintire a színpad közepén, ami pont ugyanúgy nézett ki, mint a lemezborítón. Már akkor is érezhető volt, hogy az Enter Shikari rég túlnőtt azon a „brit elektronikus metalcore” skatulyán, amibe annak idején mindenki belegyömöszölte őket. Azóta sajnos kimaradtak a budapesti koncertjeik, pedig még előzenekarnak is próbáltunk egyszer-kétszer jelentkezni hozzájuk, sajnos kevés sikerrel. Majd egyszer. A mostani, Lose Your Self című lemez érdekes módon pont azt az érzést hozta vissza, amit a zenekar mindig is jól tudott: nem feltétlenül újítanak, hanem újrakontextualizálnak. Első hallgatásra szinte túl gyorsan lepereg az egész. Nincsenek azok a brutális stiláris kanyarok vagy sokkoló váltások, mint a korábbi korszakokban, emiatt elsőre talán kevésbé is tűnik jelentősnek, aztán ahogy újra előveszi az ember, elkezdenek helyükre kerülni a részletek. Nem forradalmi album ez, hanem egy nagyon rutinosan összerakott, energikus és meglepően könnyen fogyasztható Enter Shikari-lemez. És talán pont ez benne a legérdekesebb.

Mert a zenekar az elmúlt húsz évben gyakorlatilag mindent kipróbált már: Hardcore, drum and bass, trance, post-hardcore, spoken word, rave, pop, politikai kiáltványok, melankolikus elektronika - sokszor ugyanazon a dalon belül. A Lose Your Self ezzel szemben sokkal fókuszáltabbnak hat. Mintha végre elengedték volna azt a kényszert, hogy minden szám bizonyítani akarjon valamit. A hangkép kifejezetten letisztult. Az elektronikus textúrák végig szépen ülnek a mixben, nem akarják agyonnyomni a zenekart, inkább atmoszférát építenek. A dobok feszesek, "punchosak", de nem steril modern metál módon szanaszétlimitáltak. A gitárok sokszor inkább ritmikai elemként működnek, mint klasszikus riff-központú hangszerként, és ez teljesen jól áll nekik. A lemez egyik legnagyobb erőssége pont az, hogy mennyire természetesen mozog a popos refrének és az agresszívebb megoldások között. És igen, ez most egy slágeresebb lemez. Az Enter Shikarinál ez valahogy mindig belefért. Ők sosem féltek himnikus refréneket írni, még akkor sem, amikor épp szintetizátorral darálták szét a breakdownokat. A különbség inkább az, hogy most kevésbé érződik a bizonyítási vágy. Nem akarják mindenáron újradefiniálni a műfajt, egyszerűen csak jó dalokat írnak. Rou Reynolds szövegei továbbra is tele vannak társadalmi szorongással, identitásválsággal, kiégésérzettel és azzal a sajátos modern apokalipszis-hangulattal, ami évek óta végigkíséri a zenekart, viszont most kevésbé kiabál, inkább reflektál. A korábbi lemezek sokszor direkt politikai dühével szemben itt inkább valami fáradt felismerés ül a sorok mögött. Mintha nem megváltani akarnák a világot, csak túlélni benne. Ami különösen működik, azok a közönségénekeltetős refrének. Már hallani előre, melyik részeknél fog együtt ordítani egy fesztiválsátor, és bár ez könnyen átcsúszhatna olcsó stadionrockba, náluk még mindig van mögötte valami őszinte. Talán mert az egész zenekar működésében van egy furcsa, brit módon esetlen emberközeliség.

A Lose Your Self nem az Enter Shikari legfontosabb lemeze, nem is a legmerészebb. Valószínűleg nem fog akkora korszakhatárt húzni, mint annak idején a Common Dreads vagy a The Mindsweep. Viszont van benne egy ritka tulajdonság: jól esik hallgatni, és néha ez pont elég, mert miközben elsőre talán túl gyorsan átfolyik az emberen, idővel szépen letisztul. A refrének bent ragadnak, az elektronikus rétegek lassan elkezdenek kibomlani, és az egész album felvesz egy furcsa, komfortos lendületet. Nem akarja újraírni az Enter Shikari történetét, viszont emlékeztet rá, miért működik még mindig ennyire jól ez a zenekar.