A hosszú ideig tartó lejtmenet után kevés zenekar tud valódi meglepetést okozni. A legtöbben vagy görcsösen próbálnak visszatérni a régi recepthez, vagy annyira üldözik az aktuális trendeket, hogy közben elveszítik saját identitásukat. A Muse tizedik stúdiólemeze, a The Wow! Signal viszont ritka kivétel: egyszerre hangzik ismerősen és frissen. Nem akarja újraírni a zenekar történetét, mégis olyan érzést ad, mintha új lendületet kaptak volna közel harminc év után.

A cím természetesen nem véletlen. A "Wow! Signal" az 1977-ben észlelt, máig megmagyarázatlan rádiójel neve, amelyet az Ohio State University Big Ear rádióteleszkópja fogott be. Jerry Ehman csillagász annyira szokatlannak találta a jelet, hogy a nyomtatott adatlapon egyszerűen annyit írt mellé: "Wow!". A jel a hidrogénvonal közelében érkezett, egyszer jelent meg, majd soha többé nem sikerült újra megfigyelni. Azóta a SETI-kutatás egyik legismertebb rejtélye lett, és tökéletes metaforája annak a kozmikus magánynak és kíváncsiságnak, amely végigvonul az albumon. Ami igazán meglepő, hogy a koncepció ezúttal nem nyomja agyon a dalokat. Az előző két albumon sokszor azt éreztem, hogy előbb megszületett a grandiózus történet, és csak utána próbáltak hozzá dalokat írni. A Simulation Theory és különösen a Will of the People számomra tele volt jó pillanatokkal, de ritkán álltak össze igazán erős albummá. Sok ötlet, sok stílusváltás, rengeteg energia, de mégis kevés olyan szám, ami hónapokkal később is visszahívott volna.

A The Wow! Signal ezzel szemben működik albumként. Nem azért, mert minden dala mestermű, hanem mert végre van íve, vannak visszatérő motívumai, és a hangszerelés minden pillanatban ugyanazt az univerzumot szolgálja. A monumentális zenekari részek, a kórusok, a szintetizátorok és a klasszikus Muse-féle gitárhangzás (no meg az elamradhatatlan szinti-arpeggiok) végre nem egymással versenyeznek, hanem egymást erősítik - a lemez a korábbiaknál fókuszáltabb és koherensebb, miközben megmarad a zenekarra jellemző maximalizmus, a hangszerelés pedig talán az album legerősebb fegyvere. Matt Bellamy továbbra is úgy bánik a zongorával és a nagyzenekari elemekkel, mint kevesen a rockzenében: a klasszikus zenei háttér most sem öncélú díszlet, hanem természetes része a daloknak. A gitárok súlyosak, Chris Wolstenholme basszusai végig karakteresek, Dominic Howard dobjai pedig ismét dinamikusabbak és élőbbnek hatnak, mint az előző lemezek sterilebb megszólalásán. Közben elektronikából sincs hiány, de most nem azért kerül elő, hogy modernnek tűnjön a zenekar, hanem mert valóban hozzátesz a dalok atmoszférájához. A legnagyobb erény mégis az egyensúly. A Muse mindig is hajlamos volt mindig átesni a ló túloldalára, ha például metálosabbak akartak lenni, akkor végletekig metálosak lettek, ha poposak, akkor már-már rádióbarát sablonok felé sodródtak - itt viszont meglepően jól működik az arányérzék. Hallani a modern rock és pop produkciók hatását, a kortárs megszólalást, de közben egyetlen pillanatig sem érződik úgy, mintha trendvonatra ültek volna fel. Inkább arról van szó, hogy alkalmazkodtak ahhoz, hogyan szólnak ma a modern rocklemezek, miközben végig Muse maradtak, és ez talán az album legnagyobb teljesítménye. Nem nosztalgialemez, nem próbálja újrajátszani az Origin of Symmetry vagy az Absolution korszakát, de nem is akarja letagadni az elmúlt másfél évtizedet. Inkább összegzi mindazt, amit a zenekar az elmúlt huszonöt-harminc évben megtanult.

Számomra ennek külön súlya van. Gyakorlatilag gyerekkorom óta követem a Muse-t. A Simulation Theory-ig bezárólag szinte minden CD vagy vinyl ott sorakozik a polcomon. A HAARP koncertfelvételt szerintem több százszor, ha nem ezerszer végignéztem takarítás közben. Amikor gitározni és basszusgitározni tanultam, a Time Is Running Out és a Plug In Baby kötelező darabok voltak. Matt Bellamy játéka teljesen lenyűgözött, de nem csak gitárosként. Az, ahogyan a Sunburn, a Space Dementia vagy a Butterflies and Hurricanes zongorakompozícióiban a klasszikus zenei gondolkodást pop- és rockdalokba ültette át, számomra máig egyedülálló. Kevés zenész tudta ennyire természetesen beépíteni komolyzenei hátterét a mainstream rockba anélkül, hogy az izzadtságszagúan hasson. Éppen ezért talán én is kritikusabb voltam velük az utóbbi években. Nem azért, mert rossz zenekarrá váltak volna, hanem mert tudtam, mire képesek. Ez az album viszont újra azt az érzést hozta vissza, amit régen. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy újra és újra elindítom: nem csak egy-egy kiszemelt dalt, hanem az egész lemezt, mert egyszerűen jól működik elejétől a végéig. A legjobb koncertélményeim egyikét is nekik köszönhetem: a Simulation Theory budapesti arénás turnéja vizuálisan és zeneileg is elképesztő volt. Akkor is úgy éreztem, hogy élőben a Muse még mindig verhetetlen. Most pedig végre egy olyan stúdióalbumot is kaptunk, amely méltó ehhez a hírnevükhöz. A The Wow! Signal nem azért különleges, mert feltalálja újra a Muse-t. Hanem azért, mert ennyi év után is képes úgy újat mondani, hogy közben nem tagadja meg saját múltját, és hát valljuk be nagyon kevés zenekar találja meg ezt az egyensúlyt. Ez az első lemez hosszú idő óta, amely nemcsak tetszik, hanem valóban ott marad a lejátszóban napokkal, hetekkel, sőt hónapokkal később is, valamint nagyon remélem, hogy a következő turné Budapestet sem kerüli el.