Van olyan zenekar, amelynél egy új lemez megjelenése nem egyszerűen egy újabb release a naptárban, hanem egy ünnepélyes esemény. A Karnivool pontosan ilyen. Az ausztrálok legutóbbi albuma, az Asymmetry 2013-ban jelent meg, most pedig – tizenhárom évvel később – itt van az új anyag, az In Verses. Ez az a fajta várakozás, amely idővel már inkább legendává válik: egy pont után az ember már nem is biztos benne, hogy valaha tényleg meg fog történni.

Én még abban az időszakban hallottam őket élőben, amikor az Asymmetry környékén turnéztak. A Budapest Parkban léptek fel – ha jól emlékszem valami hétszáz forintos jegyárral – előttük pedig a hazai Haelo játszott. Az az este azóta is az egyik legerősebb koncertélményem. Akkoriban nagyon benne voltam abban a pszichedelikus prog hullámban, amit az a korszak képviselt, és a Karnivool abban a közegben egyszerre volt technikás, súlyos és mégis végtelenül dallamos, mely akkor még ritkább kombinációnak számított.

Nehéz objektíven beszélni az új lemezről. A várakozás súlya mindig torzít, számomra a Tool Fear Inoculumát is csúnyán eltorzította, ezért ettől a lemeztől is bevallom, nagyon féltem. Az első néhány hallgatás után egy dolog elég egyértelmű: az In Verses nem próbálja újrajátszani a múltat. Ami tulajdonképpen teljesen logikus, mert ez a zenekar soha nem ismételte önmagát.

Ha visszanézzük a diszkográfiát, minden lemezük más karakter. A Themata még egy sokkal direktebb, groove-központú anyag volt, ellenben a Sound Awake már monumentálisabb, rétegzettebb irányba ment el, az Asymmetry pedig kifejezetten kísérletező, aszimmetrikus szerkezetű dalokkal operált. Az In Verses ebbe a sorba illeszkedik: nem visszatérés, inkább egy újabb oldal. Az album hangulata feltűnően melankolikus. Nem depresszív, inkább egyfajta mély, hömpölygő borongás hatja át az egészet, mely egyszerűen érezhetően a gerincemen kúszott végig némely tételnél. Már a nyitó Ghost is ezt az irányt jelöli ki: masszív riffek, súlyos alsó tartomány, közben mégis rengeteg tér a hangképben. Az anyag egyik erőssége pont ez az ellentét: egyszerre visszafogott és elementáris. A zenekar gerince továbbra is az a ritmusszekció, amelyet Jon Stockman és Steve Judd alkot. A groove-ok folyamatos mozgásban tartják a dalokat, miközben a két gitáros, Drew Goddard és Mark Hosking komplex textúrákat épít rájuk. Felettük pedig kedvenc Ian Kennynk hangja továbbra is az egyik legkarakteresebb elem, de nem csak itt, hanem az egész prog szcénában - képes egyszerre titokzatos, intim és afféle modorosan monumentális lenni. Az album struktúrája inkább egy hosszú ívű utazás, mint dalok egymásutánja. Az olyan orbitális tételek, mint az Conversations vagy az Animation lassan építkeznek, miközben a ritmus és a hangulat is folyamatosan változik, egy igazi érzelmi hullámvasútnak éltem meg a hozzá járó letisztult, bivalyerős szövegkontextussal. A Conversationsön kívül az Opal az egyik legemlékezetesebb pillanat: lassan kibomló, érzelmileg telített kompozíció, amely a végére szinte katartikus súlyt kap. A záró Salva pedig kifejezetten nagyívű lezárás: kevésbé technikai bravúr, de annál erősebb érzelmi csúcspont. Furcsa módon mégsem mondom azt, hogy tökéletes az album: konkrét hibát nem tudok megnevezni, mégis van bennem egy megmagyarázhatatlan, ösztönös hiányérzet – valószínűleg az idő fogja ezt is begyógyítani, amely során felfedezem azokat a még felfedezésre váró rétegeket, amelyek egy részéig eddig még el sem jutottam.

Ami az In Verses egyik legnagyobb erénye: működik teljes albumként. Ma, amikor a legtöbb zene lejátszási listákban és algoritmusok között él, kifejezetten üdítő egy olyan anyagot hallgatni, amely elejétől végéig tudatosan van felépítve. A dalok nem egymás mellett vannak, hanem egymásból következnek. Hogy felér-e a Sound Awake vagy a Themata kultikus státuszához, azt valószínűleg azt is csak az idő fogja eldönteni. De egy dolog biztos: tizenhárom év után a Karnivool nem egy nosztalgialemezzel tért vissza. Az In Verses egy új fejezet, és ha valaki szerette azt a sajátos, groove-alapú progresszív világot, amit ez a zenekar képvisel, akkor ez az album kötelező, sőt rendszeres hallgatnivaló - nálam is nagyon sokszor lesz vendég a lejátszóban. Őszintén szólva kicsit féltem ettől a lemeztől. Tizenhárom év várakozás után nagyon könnyű pofára esni, és a Karnivool pont az a zenekar, amelynél az ember fejében már rég legendává nőtt minden, ami korábban történt. Az In Verses ráadásul nem az a fajta anyag, ami első hallgatásra azonnal kitárja az ajtót: kicsit makacs, kicsit távolságtartó, idő kell neki, hogy a helyére kerüljön. De amikor ez megtörténik, akkor nagyon gyorsan és nagyon határozottan teszi a dolgát. Pár kör után már azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag kutyába vágott az egész úgy, ahogy van. Nem nosztalgia, nem múltidézés – egyszerűen egy újabb bizonyíték arra, hogy ez a zenekar még mindig pontosan tudja, mit csinál.