Van az a pont egy koncerten, amikor az ember már nem azt mérlegeli, hogy melyik pozícióból látja jobban a színpadot, hanem azt, hogy hol lehet még egyáltalán életben maradni. A hőség nem a zenekar hibája, de azon az estén irgalmatlan volt. Hőkupola, 42 fok odakint, bent pedig nagyjából 100-nak érződő, állott, alkoholgőzös hónaljszagú szauna. Hiába volt nyitva a Barba Negra eleje, egyszerűen nem lehetett beljebb menni: az ember konkrétan nekiment egy láthatatlan hőfalnak. Nem az a „meleg van egy koncerten” típusú kellemetlenség volt, hanem az a szint, amikor néhány perc után már tudatosan keresed, honnan lehet még egyáltalán levegőt venni.

A delayeknek köszönhetően legalább kint is lehetett valamennyire hallani, így a helyzet abszurditása ellenére nem kellett teljesen lemondani a koncertről. A kapunyitás környékén viszont már gyakorlatilag esélytelen volt a pulthoz jutni, úgyhogy amikor végre sikerült, ötösével kezdtük kikérni az italokat, nagyjából az egész estére előre, de ennek ellenére a koncert első dalát épphogy lekéstük. De ha már a Primusnak ennyit kellett várnia arra, hogy végre önálló budapesti koncertet adjon, legalább a setlist miatt nem lehetett panasz. Én konkrétan úgy mentem le, hogy ha nem játsszák például a Too Many Pupiest, morcos leszek, de amikor a második felvonás elején megszólalt, és onnantól nagyjából minden másodlagossá vált. Ebben persze ekkorra már lehetett némi szerepe a hődelíriumnak és az addig elfogyasztott alkoholnak is, de az biztos, hogy élőben pontosan az történt vele, amit egy Primus-daltól vár az ember: valahogy egyszerre volt teljesen groteszk, feszes, súlyos és játékos. A kétfelvonásos műsor ráadásul nem egy egyszerű best of kör volt. A zenekar elég szabadon kezelte a dalokat, hosszabb jammelések és elnyújtott részek is bekerültek a számok közé. Ez egyeseknek lassíthatta az estét, de számomra inkább az volt érdekes, hogy mennyire természetesen működik még mindig ez a Primus-féle zenei logika. A basszus, a gitár és a dob nem egyszerűen három hangszer egy rockzenekarban, hanem három különálló, folyamatosan egymásra reagáló organizmus. Claypool elindít valamit, LaLonde rátesz egy teljesen oda nem illőnek tűnő gitárhangot, Hoffman pedig valahogy úgy reagál az egészre, mintha előre tudná, hová fog kifutni, aztán egyszer csak összeáll (hozzáteszem, nagyon szívesen meghallgattam volna Borlait is a dobok mögött).

A setlistben ráadásul kellemesen nagyot szórtak az életműben. A Those Damned Blue-Collar Tweekers, Groundhog’s Day, Frizzle Fry, Too Many Puppies, American Life, Over the Falls, The Ol’ Diamondback Sturgeon, My Name Is Mud, Jerry Was a Race Car Driver, végül pedig ráadásként a Southbound Pachyderm is elhangzott. A The Ol’ Grizz pedig különösen jó választásnak bizonyult: a friss A Handful of Nuggs EP-ről érkezett, és meglepő módon egyáltalán nem érződött úgy, mintha csak azért került volna be, hogy legyen valami új is a műsorban. A Primus egyik legnagyobb erőssége mindig is az volt, hogy tulajdonképpen lehetetlen normálisan megmondani, milyen zenét játszik. Funk metal? Progresszív rock? Punk? Pszichedelikus rock? Progresszív jazzrock? Valami countryval és groteszk kabaréval összekevert basszusgitárközpontú rémálom? Mindegyikből van benne valamennyi, de egyik sem fedi le. Talán tényleg az a legpontosabb műfaji meghatározás, amit maga a zenekar is használ: Primus (sucks). És ez nem valamiféle marketinges különcködés. A zenekar tényleg úgy működik, mintha soha nem fogadta volna el azokat a szabályokat, amelyek alapján egy rockzenekarnak működnie kellene úgy egyáltalán. Claypool basszusgitárja egyszerre ritmushangszer, főhangszer, effekt és dallamhangszer, LaLonde pedig sokszor nem is annyira gitárszólókat játszik, mint inkább furcsa zajokat, textúrákat és ellenpontokat dobál a basszus és a dob köré, a végeredmény viszont mégis elképesztően pontos és kerek. És itt jön az este egyik legnagyobb pozitívuma: a hangzás. Az új d&b motyóval a Barba Negra kapcsán már korábban is többször az volt az érzésem, hogy kezd nagyon rendesen megszólalni a hely az akusztikai körülmények ellenére, de a Primus esetében (ahogy korábban a Leprousnál is beszámoltunk róla) ez különösen feltűnő volt, egyszerűen elképesztően tiszta volt a hangkép. A basszusgitár természetesen brutálisan elöl volt, ahogy annak lennie is kell, mégsem vált idegesítővé, tolakodóvá vagy maszatos masszává.

Sőt, tulajdonképpen pont ez volt az egyik legérdekesebb tapasztalatom: hiába volt basszusgitár-heavy a mix, egyedül ennél a zenekarnál nem zavart. Claypool hangszere egyszerűen annyi különböző frekvenciatartományban és annyi különböző karakterrel volt jelen, hogy nem egyetlen nagy mély masszaként érzékeltük, hanem ténylegesen hangszerként. Hallani lehetett a közepeit, a torzításait, a pengetés és a slap részleteit, miközben a mélyeknek is megvolt a súlyuk. Ez különösen azért fontos, mert a Primusnál a basszus nem „alap”, hanem maga a főhős. Claypool játékát pedig élőben látni egészen más élmény, mint lemezen hallani. A technikai tudás önmagában is abszurd, de ami igazán érdekes, hogy nem technikai bemutatónak érződik, nem azt látjuk, hogy „nézzétek, mit tudok a basszusgitáron”, hanem azt, hogy ez a fickó tényleg ezen a hangszeren gondolkodik. A hangszer természetes nyelve lett nála az a beteg kombinációja a groove-oknak, slapeknek, csúsztatásoknak, effekteknek és mindenféle furcsa dallamnak, amitől a Primus öt másodperc alatt felismerhető. A koncert közben többször is eszembe jutott, hogy valójában mennyire kevés zenekar tudott ennyire radikálisan különböző maradni úgy, hogy közben ekkora közönséget épített maga köré. A Primusnak nincs szüksége arra, hogy valamilyen műfaji dobozban találjon magának helyet. A zenekar több mint harminc éve ugyanazt a trükköt csinálja: fogja a rockzene különböző elemeit, összedobálja, majd valahogy működésre bírja őket, közben pedig az egészben van valami kifejezetten komikus.

Ez legalább olyan fontos része a Primusnak, mint a technikai virtuozitás. A groteszk figurák, a hillbilly-akcentus, a „Primus sucks” kántálás, Claypool teljesen elborult színpadi jelenléte és a dalok abszurd világa nélkül az egész könnyen átfordulhatna egy nagyon komoly, nagyon technikás progresszív zenekari bemutatóba. Ehelyett inkább olyan, mintha három elképesztően képzett zenész hosszú évtizedek óta közösen próbálná bebizonyítani, hogy a basszusgitárból bármit ki lehet hozni, és közben senki nem akar normálisan viselkedni. A második felvonás pedig egyértelműen erősebbre sikerült. A Too Many Puppies után jött többek között az American Life, az Over the Falls és a The Ol’ Diamondback Sturgeon, majd a My Name Is Mud és a Jerry Was a Race Car Driver már egyértelműen megmozgatta azt a közönséget is, amely addig a sátor különböző pontjain próbált túlélni. A végén a Southbound Pachyderm lett a ráadás, ami nem egy egyszerű, nagy fináléval zárta le az estét, hanem inkább szépen kiengedte azt a feszültséget, amit a két hosszú szett felépített. Persze a körülmények miatt ez nem volt minden szempontból ideális koncertélmény. A hőség önmagában brutális volt, a sátorban pedig egy idő után tényleg az volt az érzése az embernek, hogy fizikailag is határt szab annak, meddig lehet közel menni a kondérhoz. A világítás sem segített mindig: a zenészeket sokszor inkább csak sziluettként lehetett érzékelni. Más beszámolók is kiemelték ezt, illetve azt, hogy az első felvonás lassabb, szabadabban kezelt részei nem mindenkinek működtek egyformán. Nekem viszont a koncert végére nagyjából csak annyi maradt meg, hogy csettintettem egyet. Hiába volt odakint 42 fok, hiába kellett a koncert egy részét a sátor széléről, a delayekből hallgatni, hiába nem volt levegő, és hiába volt a Barba Negra belsejében olyan hőség, mintha valaki bekapcsolt volna egy ipari kemencét: a Primus úgy szólt, ahogy egy Primusnak szólnia kell, és talán ez a legfontosabb. Nem egy múzeumi példányt láttunk a kilencvenes évekből, amelyik még egyszer végigjátszotta a régi slágereit. Hanem egy olyan zenekart, amelynek még mindig van saját nyelve, saját humora, saját logikája és mindenekelőtt saját hangja. Egy olyan zenekart, amelynél a basszusgitár nem egy hangszer a háromból, hanem egy komplett univerzum.