Az év elejét ideális esetben nem adminisztrációval vagy önsajnálattal kezdi az ember, hanem egy Leprous-koncerttel. Ez nálam most szó szerint és átvitt értelemben is összejött. A norvégokkal nagyjából a Pitfalls óta vagyok úgy, hogy amit csinálnak, arra nem nagyon lehet nem figyelni: folyamatos mozgásban vannak, kockázatot vállalnak, és közben valahogy mégis egyre pontosabbá válik minden. Élőben pedig évek óta a progresszív mezőny egyik legstabilabb, leginkább „egyben lévő” produkcióját hozzák. Ez a januári este sem lógott ki a sorból, én pedig ezúttal sem csak nézőként voltam jelen - stagehandként dolgoztam a bulin, ami eleve ad egy furcsa, belső perspektívát az egészhez. Őszintén: ritkán dolgozik az ember olyan lelkesedéssel, mint amikor az egyik kedvenc zenekarával van összezárva egész nap. Elfogult leszek, ez nem kérdés, de most nem is akarok mást állítani.

Az előzenekarokból keveset kaptam el. A Crystal Horizon első fele egyéb teendők miatt kimaradt, az Ihlo-ból nagyjából annyi, amennyi a kötelező jelenlét idejére jutott. Amit hallottam, az korrekt, de teljesen súlytalan prog metal volt: megvan minden hang a helyén, csak épp nincs mihez kötni, egy afféle "Tesseract light" élményem volt. Az ilyen zenekaroknál mindig az az érzésem, hogy egy jobb frontemberrel, karakteresebb hanggal máris más ligában lennének. A főműsor viszont gyorsan elfeledtette az egészet.

Einar Solberg szinte végleg kiszabadult a billentyűk mögül, az énekesi jelenléte sokkal direktebb, szabadabb lett. A turnébillentyűs (Harrison White) beillesztése láthatóan jót tett a dinamikának, miközben a többiek továbbra is gond nélkül ugrálnak hangszerek és vokálsávok között. Ez a zenekar régóta nem átjáróház, érződik rajtuk az a fajta kémia, amit képtelenség natívan egy próbateremben összerakni. A setlist tipikusan Leprous: vannak biztos pontok, de mindig marad hely meglepetéseknek. Előkerült a Passing a Tall Poppy Syndrome-ról, ami egyszerre volt nosztalgikus és kissé ironikus, tekintve, hogy a zenekar mára mennyire más dimenzióban mozog. A hangszeres teljesítmény továbbra is alapvetés, Baard Kolstad dobolása élőben is egészen abszurd szintet képvisel, de most különösen jó volt figyelni Robin Ognedal játékát is, aki látványosan élvezte a szólisztikusabb szerepet. A Melodies Of Atonement dalai élőben kifejezetten jól működtek. A Silently Walking Alone nyitása azonnal behúzta a közönséget, az Atonement zárás pedig szinte túl szép keretet adott az estének. A The Sky Is Red ezúttal csak instrumentális levezetésként jelent meg, ami fájt egy kicsit, de még ezt is meg tudtam bocsátani. Einar ezen az estén kivételes formát fogott ki: az I Hear The Sirens élőben is olyan magabiztossággal szólalt meg, amitől az ember csak áll és pislog, hihetetlen artisztikus magasságokba emelve a produkciót. Féltávnál természetesen jött a Take On Me, az A-ha-feldolgozás, ami mára teljesen Leproussá vált, és pont annyira törte meg a hangulatot, amennyire kellett. Amikor a Castaway Angels már csak „egy” a sok csúcspont közül, akkor nehéz vitatkozni azzal, hogy valami nagyon rendben van.

A személyes szál itt nem áll meg. A Melodies Of Atonement dalszerzési fázisában a zenekar online kórusfelvételt hirdetett, ahová bárki jelentkezhetett. Küldtem anyagot, beválogattak, és végül ott is vagyok a Faceless kórusában. Ezt a catering előtt elmeséltem a srácoknak, akik azonnal azzal reagáltak, hogy „kár, hogy ma nem játsszuk, milyen jó lett volna, ha felugrasz velünk vokálozni”. Ezen a ponton majdnem elájultam, de ezt betudom a vércukorszintemnek. A zenekar és a crew elképesztően közvetlen volt egész nap. Rengeteg röhögés, sztorizás, gördülékeny, profi munka. Ritka az ilyen, bárcsak minden produkcióval így lehetne dolgozni. A Leprous jelenlegi turnéja egy letisztultabb arcát mutatta a zenekarnak: nem hozták a korábbi, látványban túlcsorduló színpadképet, nem voltak monumentális LED-falak vagy pirotechnikai túlzások. Elsőre furcsa is volt látni, mennyire „kevés” cuccal érkeztek - egy utánfutónyi technika, nagyjából ennyi. Aztán hamar világos lett, hogy itt tényleg nincs szükség díszletekre. Ezek a srácok csak felmennek a színpadra, és zenélnek. Ami pedig a hangzást illeti, ismét bebizonyosodott, hogy nem a helyszínnel van a probléma.

_{Fotók: Fekete Zaj / Somogyi Lajos}