Nem mondanám, hogy valaha is nagy Parkway Drive-rajongó voltam. Valamiért mindig elkerült ez az ausztrál banda, bár nyilván a nagyobb slágereiket (például a Vice Grip vagy a Wild Eyes) hallottam, de sosem volt „az én zeném”. Ennek ellenére, amikor kiderült, hogy az MVM Dome-ban dolgozunk stagehandként a budapesti turnéállomáson, tudtam, hogy ez más lesz. Mert bár színfalak mögött voltunk, a produkciók 90%-át így is sikerült megnézni - és ez egy olyan este lett, ami jóval többet adott, mint amire számítottam.

Az ember ritkán él meg olyan estét, amikor a színfalak mögött dolgozva ugyanúgy elkapja a koncert varázsa, mint odakint a nézőtéren állóknak. A Parkway Drive - Thy Art Is Murder - The Amity Affliction turné budapesti állomása pont ilyen este volt. Először a tavalyi a Sleep Token koncerten jártam az MVM Dome-ban, és már akkor feltűnt, hogy az akusztikai kialakítás mennyire más, mint mondjuk a Puskásban vagy a Sportarénában. Ott még sokszor „úszik” a hang, de itt érezhető, hogy tudatosan, komolyra vették az épülettervezést - a mélyek nem nyelték el a részleteket, és a magasak sem vágták le a fejemet több oldalról. Ez a mostani este csak megerősítette: az MVM Dome abszolút fel van készülve az ilyen kaliberű metalturnékra is egyaránt. A produkciót egy német produkciós cég bonyolította le és ez érződött is minden mozdulaton. Egy nagyjából 40 fős magyar csapattal dolgoztunk: színpadépítők, riggerek, fényesek, hangosok, SFX-esek. Az egész nap egy olajozott gépezetként futott le. A produkciós crew nem csak azt mondta meg, mit kell csinálni, hanem miért. Ez a hozzáállás mindent megváltoztat: ha érted a végcélt, akkor nem csak dolgozol, hanem részévé válsz annak, amit építesz. És persze ott volt az a tipikus, fegyelmezett, de mégis laza mentalitás, amitől jó velük melózni: tudják, mit akarnak, és azt is, hogyan érik el (légyszíves, kérem, köszönöm).

Az MVM Dome még mindig friss terep a nagy nemzetközi turnék számára, de az már most látszik, hogy egyre inkább az aréna-szintű koncerthelyszínek közé nőtte ki magát. Most nagyjából félház lehetett a 6500-7000 fős setupból - a felső karéj zárva maradt, de így is kényelmesen megtelt a tér. A hangzás viszont… nos, az valami más szint volt. A produkció d&b KSL8 rendszerrel érkezett, amit Waves pultokon kevertek - és mindenki, aki dolgozott már arénában, tudja, hogy ez nem mindennapi kombináció. Az eredmény: feszes mélyek, tiszta ének, és az a fajta „masszív, de nem mosott” harapós sound, ami ritka még arénaszinten is. A Dóm akusztikai kialakítása most különösen jól vizsgázott: nem volt „visszaverődéses pokol”, amit sok helyen megszoktunk, és még a kemény deathcore részeknél sem esett szét a mix, sőt, picit zavarban is voltam, hogy minden egyes részletet kristálytisztán kihallottam. A hangosító csapat is láthatóan értette, hogyan kell a teret használni, már a reggeli órákban láttam, hogy az akusztikai méréseket matekozzák.

A The Amity Affliction a turné dallamosabb, érzelmesebb oldala - a „melancholic metalcore” tipikus képviselői. És ez most kifejezetten jól állt az estének. A bandánál a tiszta énekek és a közönséggel való kapcsolat vitték a prímet. Az, hogy ők is hoztak saját floor settet, sokat dobott a látványon, még ha a színpadtér korlátozott is volt. A fények és a füst kombója megteremtette azt a „saját buborékot”, amiért az ember szereti az Amity-t: egyszerre intim és grandiózus.

Zeneileg hibátlanul szóltak. A vokál balansz tökéletesen ült a mixben, a gitárok pedig nem estek bele a „mosott középtartomány” csapdájába, ami sokszor előfordul arénás környezetben. A közönség itt kezdett igazán megnyílni - a refrének alatt már tömegesen énekeltek, és ez a fajta kollektív katarzis adta meg az este lelki súlyát.

Őszintén szólva, a Thy Art Is Murder sosem volt az én világom. A Holy War idején égett az agyamba az a klip, meg az énekes óriási fültágítólyuka, melybe egy guriga trappista sajt is simán befért volna. De most, hogy új énekessel jöttek, és a frontember egy amerikai kamionsofőrt megszégyenítő baseballsapka-farmer kombóban lépett színpadra, valami furcsán működött. A zenekar a Parkway díszleteit takaró függöny előtt játszott, így a tér korlátozott volt, de az energiájuk még így is berobbantotta a Dome-ot. Az industrial-sötét fényvilág, a pengeéles LED-fények és a precízen megírt setlist együtt nagyon is hatásosnak bizonyult. A deathcore sokszor hajlamos önismétlő lenni, de itt minden dalban volt valami „fegyelmezett agresszió”. A dob és a basszus úgy ült a mixben, mintha kőbe vésték volna, és a közönség sem csak bólintgatott - a pitben már ekkor indult a rotáció.

A Parkway Drive nem csupán zenekar - ők ma már bizony intézmény. A Byron Bay-i srácok az elmúlt tíz évben szinte újradefiniálták, mit jelent az, hogy „metalcore stadionshow”, és ezt a budapesti állomáson is bizonyították. Amint leereszkedett a fekete függöny (de jó is volt vaksötétben lecibálni két hanggránát között), az aréna elsötétült, majd hirtelen: tűz, lángoszlopok, mozgó hidak. A dobemelvény lángolva forgott, a gitárosok szinte koreografált pontossággal lépdeltek, és minden ütemhez saját piro- és fényjáték tartozott. De nem csak a látvány vitt mindent, a hangzás is egyszerűen lenyűgöző volt. A d&b KSL8 itt mutatta meg igazán, mit tud: a mélyek harapósak voltak, de kontrolláltak, az ének tisztán ült a tetején, a gitárok megvágták a levegőt az arénákban megszokott mosott orrhang helyett. A Vice Grip, a Carrion, vagy az újabb Glitch alatt a Dome egyetlen, lüktető testté vált. Stagehandként ritkán engedem el magam, de most nehéz volt nem belefeledkezni. Volt valami katartikus abban, ahogy a tűz, a fény, a zene és a közönség egyetlen mozgó egésszé állt össze. És ha valamitől „nagy” lesz egy banda, az pont ez: hogy nem csak zenét játszanak, hanem saját világot, majdhogy nem színházi darabot teremtenek. A legtöbben, akik a nézőtérről látják a show-t, nem gondolnak bele, hány tucat ember munkája van abban, hogy az a világ megszülessen. Nekünk ez a koncert egyszerre volt munka és élmény. A turnéstáb profizmusa, a magyar crew rugalmassága, az MVM infrastruktúrája - mind együtt dolgoztak azon, hogy a 17 órás kapunyitásra minden készen álljon, és a Parkway Drive felgyújthassa a dómot. És talán ez az, amitől különleges volt ez az este: nem csak a zenészek, hanem a háttér is ugyanazt a szellemiséget képviselte. Fegyelmezett, precíz, de szenvedélyes.

Nem lettem egyik zenekar elvakult rajongója sem, de ez az este maradandó lett. A Thy Art Is Murder szögletes brutalitása, az Amity Affliction dallammenetei és a Parkway Drive monumentális látványvilága együtt olyan energiát teremtett, ami ritkán érezhető egy arénában. A Dome bebizonyította, hogy nemcsak technikailag, hanem atmoszférában is képes kiszolgálni a nemzetközi szintű metalturnékat. És én, aki eddig többnyire a színpad mögül láttam a zenét, most először éreztem azt: a produkció, a hang, a közönség, és ezúttal még a háttérben dolgozók is érezhették, hogy valami nagy dolog részesei.

Fotók: langolo.hu / rockstation.hu