Az ember hajlamos azt hinni, hogy bizonyos zenekarok csak egy korszak lenyomatai maradnak, beragadnak egy élethelyzetbe, egy generációs hangulatba, egy félhomályos, füstös klubba valahol a múltból. Az Isten Háta Mögött most a Dürerben elég gyorsan cáfolta ezt az illúziót. Tizenegy év után nem nosztalgiázni jöttek vissza, hanem lezárni egy félbehagyott mondatot, vagy inkább folytatni ott, ahol annak idején szétesett. Már a név is hordozza azt a sajátosan kelet-európai, félig cinikus, félig melankolikus önreflexiót, amit azóta sem nagyon sikerült senkinek ilyen természetességgel megfogni ebben a szcénában. Nem „magyar metál”, nem „alter”, hanem valami köztes, amit vagy értesz, vagy érzel – de magyarázni nem nagyon lehet.

A zenekar szövegvilága most is ugyanazt csinálja, mint régen: nem direktben kommunikál, hanem ráhagy. Nem állít, inkább lebegtet, és pont ettől működik. Egy-egy sor nem azért üt, mert hangosabban van üvöltve, hanem mert valami nehezen megfogható, személyes, a magunkfajta esetében már afféle boomer nosztalgikus fless is a megfelelő helyre talál be. A koncerten ez különösen erősen jött át: a közönség együtt mondta ezeket a félreérthető, szétszálazhatatlan mondatokat, mintha mindig is pontosan tudták volna, mit jelentenek. Zeneileg továbbra is az a kontrollált káosz, ami miatt annak idején is nehéz volt őket bárhova besorolni: Nirvana-tól Kyuss-on át egészen a matekosabb, progosabb hatásokig minden ott van, de nem kollázsként, hanem valami furcsa, organikus egységként. A hosszú dalok most is hosszúak, de nem esnek szét. Inkább húznak magukkal, és mielőtt elkezdene sok lenni, mindig történik bennük valami, ami visszaránt.

_{Fotó: Kriza Márton}

Ami viszont tényleg meglepő, hogy mennyire egyben van most ez a zenekar. Az a fajta szétesettség, ami régen néha a koncertélmény része volt, most teljesen eltűnt. Technika, hangzás, látvány, jelenlét, egyszerűen minden a helyén. Pálinkás Tamás nemcsak hozza, hanem uralja az egészet, és nem azzal a bizonytalan, önmagát kereső energiával, ami régen jellemezte, hanem egy nagyon is tudatos, kontrollált jelenléttel - látszik, hogy ez most már nem túlélés, hanem működés, a Dürer Kert és stábja pedig tökéletesn ideális helyszín volt ehhez. Teltház, de nem fesztiválméret, mégis pont elég nagy ahhoz, hogy súlya legyen az estének. Nekem zenészként inkább az infernális kategória volt (konkrétan egy épp-hogy négyzetméteren próbáltam létezni az ajtó mellett), de közben pontosan ez a sűrűség adta meg az egésznek az intenzitását.Személyesen valahol nagyon régről jön ez a kapcsolat. Homályos középiskolai emlékek, valami recsegő kazettás magnó, pár arc, akik már akkor is túl komolyan vették ezt az egészet. Akkoriban még teljesen másban éltem, teljes elutasítása mindennek, ami magyar és „alter”, a Kispál-vonalra inkább büntetőjogi kategóriákban gondolkodtam. Aztán persze az ember elkezd maga is körmondatos, túlgondolt szövegeket írni, és hirtelen máshogy hallja ezeket a dolgokat (a Kispált azóta sem bírja a szervezetem befogadni tho). Na zárójel bezárva.

_{Fotó: Kriza Márton}

Az este egyik legjobb döntése az volt, hogy nem volt előzenekar. Nem kellett ráhangolódni, nem kellett átkapcsolni. Instant robbant, és végig ott tartott. Még a jegyvásárlás is hozta a klasszikus magyar koncertdráma-ívet: bontás közben, fél kézzel, telefonról, percek alatt elfogyó készlet. Ez önmagában sokat elmond arról, mekkora igény volt erre. A setlisten lehetne vitatkozni, de teljesen felesleges, nem fér bele minden, nem is kell, ami inkább fontosabb, hogy működött ívként. A közönség végig partner volt, a zenekar pedig egy pont után már nem csak játszott, hanem élvezte is. Ami igazán érdekes kérdés: van-e ennek folytatása: Ez a koncert nem egy „egyszer még összejövünk” jellegű nosztalgia volt, inkább egy új állapot. És ha ez tényleg így van, akkor az a fajta hiány, amit ez a zenekar hagyott maga után az elmúlt évtizedben, most elkezdhet megszűnni, mert az igény egyértelműen megvan. És most először úgy tűnik, a zenekar is készen áll rá.