Van az a koncert, ahova kivételesen nem dolgozni mész, nem jegyzetelsz, nem elemzel, csak hagyod, hogy történjen. Poppy budapesti állomása a Barba Negra falai között pontosan ilyen volt: egyfajta zsákbamacska. A fellépőket gyakorlatilag nem is ismertem, Poppy leginkább a lefekvés előtti, végtelenített TikTok-doomscrollokból volt meg, ahol a V.A.N. már inkább fárasztott, mint érdekelt. Voltak kósza próbálkozásaim korábban lemez szinten, kevés sikerrel – egyedül a the cost of giving up volt az, ami ténylegesen meg tudott ragadni. Innen indult ez az este: alacsony elvárásokkal, és azzal a halvány reménnyel, hogy majd az élő közeg hozzátesz valamit ahhoz, ami eddig hiányzott.

Az első zenekarra konkrétan beesve érkeztünk meg. A Fox Lake már javában darált, és a pergőre tolt reverb alapján nagyjából a HÉV-megállóból lehetett hallani, hogy bent bizony atombunkó amerikai cucc szól. Hardcore/nu metal hibrid riffek szűrődtek ki, masszív groove-okkal és konstans túlpörgött energiával. Nem volt túlgondolva, nem is akart többnek látszani annál, ami: egy direkt, ösztönös, fizikális nyitás. A közönség (ugyan még csak félház körül) meglepően gyorsan ráállt, megmozdult a tér, és már itt megvolt az este egy meglepően pozitív pulzusa. Aztán jött az Ocean Grove, és valahol itt kezdett el megbillenni a figyelmem. Félálomban azon kaptam magam, hogy már azon szórakozom: a tengeren túlról idehozták az összes vizes nevű zenekart. A produkció egyébként teljesen rendben volt: dallamos metalcore, feszes játék, kimunkált hangszerelés, kifejezetten tiszta ének. Technikailag nehéz lett volna belekötni, de pont ez a steril precizitás vett el az éléből. Voltak kiemelkedőbb dalok, amiknél a közönség is jobban reagált – vélhetően a klipes, ismertebb tételek –, de összességében olyan élmény maradt, ami ahogy jött, úgy is kopott ki. Mire hazaértem, már egy hangra nem emlékeztem belőle.

És akkor Poppy. Hát.. nehéz egyértelműen viszonyulni hozzá. Van benne számomra valami megmagyarázhatatlanul taszító, miközben pontosan ugyanakkor működik is. Egyfajta kettősség, ami végig jelen van: egyszerre rideg és törékeny, távolságtartó és mégis kontrolláltan bevonó. Élőben kezdett összeállni az, ami felvételen nem: hogy itt nem feltétlen a zenei újítás a lényeg. Mert ha őszintén nézzük, nem találja fel újra ő sem a langyos vizet, viszont van egy karakter, egy vizuális és performatív jelenlét, ami az egészet egy másik szintre emeli. A dalok közül a V.A.N. élőben végre értelmet nyert – sokkal agresszívebben, sokkal organikusabban szólt, mint amennyire a feedben szétcsépelt verzió hagyta volna sejteni. A the cost of giving up pedig hozta azt az érzelmi súlyt, ami miatt egyáltalán kíváncsi lettem rá korábban. A koncert dinamikája folyamatosan játszott a kontrasztokkal: finomabb, már-már popos részek után hirtelen jöttek a darálós, súlyosabb témák, és ez a hullámzás végig fenntartotta a figyelmet. Ami igazán működött, az a jelenlét. Az, hogy van egy figura a színpadon, aki köré fel lehet építeni az egészet. És itt jön az a pont, ahol sok zenekar elvérzik: lehet bármennyire jó a zene, ha nincs egy ilyen karakter, egyszerűen nehezebb áttörni. Poppy esetében ez adott. Bár nem feltétlen szerethető, nem feltétlen közvetlen, de működik, és ebben a közegben ez bőven elég. Ő az a fajta előadó, akit elsőre nehéz hova tenni, másodjára sem feltétlen könnyebb, de élőben már legalább elkezd összeállni a kép a koherencia miatt. A diszkográfiája az elmúlt években elég látványosan mozdult el a súlyosabb irányba, és ez a koncerten is egyértelműen érezhető volt: nem finomkodik, nem próbál visszanyúlni a korábbi, könnyebben fogyasztható ügyleteihez, hanem elég határozottan a jelenlegi, morcosabb arcát tolja előre. A setlist is ezt tükrözte, inkább a fókuszált, aktuális identitásról szólt.

A színpadkép egyébként meglepően visszafogott volt. Nem volt túltolva vizuálban, nem volt LED-fal orgia vagy látványos díszlet (csak a ház LED-fala, meg egy kis totemke a dobemelvény előtt), a hangsúly szinte teljesen rajta volt. Egy visszafogottabb gúnyában mozgott a térben, egy csillogó mikrofonállvánnyal, amit időnként konkrétan eszközként használt, nem csak kellékként. És ez működött. Mert itt tényleg az történik, hogy van egy figura, és köré van felhúzva minden más. Ha ő nem működik, az egész borul. Ha működik, akkor viszont simán elviszi a hátán. Technikai oldalról kicsit furcsán ült a mix. Főhősnőnk hangja nem volt az a klasszikus értelemben vett „ráültetve a zenére” típus, inkább bele volt ágyazva. Ez részben ad egy organikusabb érzetet, viszont cserébe voltak pillanatok, amikor konkrétan fülelni kellett, hogy kihalljam, mire gondolt a költő (ráadásul ami pluszban nagyon belefosott az élménybe, azok az egymillió barral fújó füstgejzírek, amik egy másodpercre teljesen elfedték a zenét). Tipikusan az a helyzet, amikor egy levegősebb, törékenyebb hangot kell átvágni egy elég masszív hangszerelésen - és ha nem akarod agyonkompresszálni vagy mesterségesen előretolni, akkor kompromisszum lesz a vége, itt inkább ez történt. A gitárok is érezhetően vissza voltak húzva ugyanebben a tartományban, a dobok viszont kifejezetten dominálták a képet, ami tovább tolta ezt az aránytalanságot. A hörgései kapcsán is vegyes volt az élmény: Technikailag megvannak, de hangszínben nekem nem mindig álltak a helyükre igazán - sőt inkább tűnt erőltetettnek, mint organikus súlynak, ami persze illeszkedik is ahhoz a karakterhez, amit képvisel, csak nem feltétlen az a fajta súly, amitől igazán behorpad az ember egy-egy pillanatra. Viszont az tény, hogy a dinamikai váltások élőben sokkal jobban működnek, mint felvételen - hallatszik, hogy rengeteg éve van ebben már benne, de a show és a branding egyszerűen itt is legyőzte magát a zenei élményt. Ennek ellenére én kíváncsian várom, hogy mi lesz a folytatás, hogy bátrabban mer-e nyúlni a jövőben olyan elemekhez, amik nem feltétlenül tartoznak abba a komfortzónába, amivel nekem bemutatkozott. Összességében az este nem győzött meg minden elemében, de arra pont elég volt, hogy árnyalja a képet. Nem lettem egyik pillanatról a másikra rajongó, de már kezdem érteni, hogy miért övezi ekkora hype. Ha elcsitultak a dolgok, lehet majd nekivágok a nemrégiben megjelent Empty Hands lemezbe, aztán még lehet egy Deep Check is kibújik belőle a végén.

_{Fotók: Poppy Facebook}