Ismét a színpad túloldaláról hozok egy kis beszámolót: munka közben, belülről figyelve egy olyan estét, ahol a minimalizmus és a szélsőséges zenei eklektika találkozott. A Igorrr csepeli koncertje – a Thoughtcrimes és a DVNE felvezetésével – ismét emlékeztetett rá, hogy egy visszafogott színpadi setup mögött is állhat radikálisan egyedi, nehezen kategorizálható produkció.

A Thoughtcrimesról semmit nem tudtam az ég egy adta világon, tudatosan a helyszínre időzítettem a debütálásukat, egy dalt sem hallgattam meg direkt előtte. Minimalista, kifejezetten puritán színpadképpel érkeztek: fej-ládák felkerültek a térbe, ami már önmagában egyfajta old school attitűdöt jelzett. A hangzás is inkább ezt a nyersebb, a lekevésbé sem polírozott irányt erősítette. A dobok mögött Billy Rymer ült, aki korábban a The Dillinger Escape Plan tagja volt; játékában felfedezhető volt az a fajta feszült, széttartó energia (jó, legyen őskáosz), amely a korábbi zenekarára is jellemző. Ennek ellenére a produkció összességében sem állt össze - a színpadi mozgás visszafogott maradt, a fények statikusak voltak, miközben a basszusgitáros túlpörgött jelenléte inkább billentette, semmint kiegyensúlyozta az összképet (nem tudom hány kávét ivott meg előtte a Szandinéknál a cateringben, de utána én is bejelentkeztem). A félórás műsoridő elegendőnek bizonyult; a karakteresség hiánya miatt a figyelmem és lelkesedésem a szett közepe táján már erősen lankadt.

_{Fotó: Varga László / Rockstation}

A skót DVNE produkciója technikai értelemben már sokkal rendezettebb volt. A hangosítás eleinte bizonytalannak tűnt, az arányok csak fokozatosan álltak össze. A zenekar négy, terjedelmes kompozíciót játszott, amelyek szerkezetileg sűrűk és rétegzettek voltak a bő félórás játékidő ellenére. A produkció színvonalát nehéz vitatni, mégis, egy olyan estén, ahol a közönség jelentős része egy erősen eklektikus főprodukcióra vár, ez a súlyos, lassabban építkező világ a vártnál kevésbé tudott megragadni. Elismerés illeti a zenekart a fegyelmezett és koncentrált előadásért, de számomra a kívánt hatás maradt, talán egy más kontextusban jobban tudtam volna értékelni.

_{Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens}

És akkor az Igorrr. A projektet a francia multiinstrumentalista Gautier Serre alapította, mely zenekar szinten mára már stabil egységként működik. Hozzáteszem zeneileg már teljesen érthető az eklektikus kontraszt, hiszen Gautier inspirációi között olyan neveket szerepeltet mint J.S. Bach, Chopin, Meshuggah, vagy épp az Aphex Twin. A koncert vizuális oldala szintén visszafogott eszköztárral dolgozott: egy-egy fénytotem, a dob mögötti legyezők, a színpadelemek sarkaira helyezett néhány kisméretű forgófejes lámpa, valamint a Hellraiserből ismert Pinheadre emlékeztető szögekkel teletűzdelt agy, mágneses, vízihulla mancsokkal körbeágyazva. Ledfalat nem használtak, helyette felhúztak három, afféle lovagi tornás címeres lepedőt (fogalmam sincs mi a szakmai megnevezése, elnézést a történelemtanároktól és a cosplayesektől) meg persze az ultra-törékeny logót, no meg két hatalmas csuklyás bábut, melyeknek a fejébe volt vezetve a füstgépek csöve. A limitált, de annál kreatívabb technikai és vizuális apparátusból mégis koherens, erős atmoszféra épült fel. A stáb „CRRREW” feliratú pulóverben jelent meg, a technikai rideren pedig a „RIDERRR” felirat szerepelt; a projekt önreflexív humora itt is jelen volt. Zeneileg az Igorrr több, egymástól távol eső stíluselem kombinációjára épít: elektronikus alapok, extrém metal, operai ének és barokk hatású motívumok jelennek meg egymás mellett. A koncerten ez a sokrétegűség feszesen szervezett formában jelent meg.

_{Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens}

A műsor precízen felépített volt, az elektronikus kütyük gazdag használata miatt kevés tér maradt improvizatív átkötésekre vagy hosszabb konferálásra, de ez egyáltalán nem is hiányzott. Az előadás hangsúlya a dalokon, a dinamikán és a vizuális gesztusokon volt. Az élő felállás tagjai közül a dobok mögött Rémi Serafino biztosította az alapot, a gitároknál Martyn Clément és Timothée Philippe, míg az énekfronton JB Le Bail és Marthe Alexandre kettőse markáns kontrasztot teremtett. Az operai és az extrém vokális megoldások nem egymás fölé, hanem egymás mellé kerültek, ami a koncert egyik legerősebb rétege volt. A setlist a tavalyi AMEN nagylemez anyagaira koncentrált, a műsor kompakt, sűrű és gondosan felépített volt - a közönség reakciója intenzívnek bizonyult, a tér kihasználtsága kényelmes maradt, ami lehetővé tette, hogy a figyelem valóban a színpadon történtekre irányuljon. Az Igorrr esetében nem egy egyszeri „kipipálható” élményről van szó. Az élő produkció strukturált, technikailag kontrollált, ugyanakkor esztétikailag szélsőséges. Ez a kettősség adja az est súlyát. A bontásnál, fénykábelezés közben szóba került, hogy öt éve tanulok franciául a Duolingón. A technikusok ezen láthatóan jól szórakoztak, majd közölték, hogy dél-franciák, és jó eséllyel még hivatalos nyelvvizsgával is nehéz lenne követni, amit egymás között beszélnek. A rövid spontán „teszt” alapján ezt nem volt okom vitatni. Az este végére mégis az maradt meg bennem legerősebben, hogy az ilyen, tudatosan eklektikus produkciók mennyire frissnek hatnak a koncertkínálatban. Amikor egy zenekar következetesen vállalja a szélsőségeket, és nem próbálja kisimítani a stílusok közti feszültséget, az ritka koncentrációt hoz létre a nézőtéren is. Jó lenne több hasonlóan radikális, mégis precízen kivitelezett előadást látni a hazai színpadokon - mi pedig ismét nagyon köszönjük a Fekete Zaj Fesztivál hozzájárulását az effajta ellátáshoz. A koncert után hátba veregettem őket, és annyit mondtam: jobb zenét csinálnak, mint amilyen autókat.