Van némi ínycsiklandó irónia abban, ahogy a Deftones beharangozta private music című új lemezét. Tavaly júniusban az alternatív metál ikonok először Londonban, a Crystal Palace Parkban mutatták meg a közönségnek a 10. stúdióalbum címét - hatalmas molinón, több ezer ember előtt. A 2020-as Ohms óta ez az első nagylemezük, és egyben 2025 egyik legjobban várt rockzenei megjelenése. Nem véletlen, hogy pontosan azon a napon érkezett, amikor a zenekar elindította új, monumentális aréna-turnéját. Magyarán: egy nagyon is nyilvános "privát" ajánlat. Ugyanakkor a cím többet is sugall: egyetemes igazságot a zenéről. Legyen szó A tömegben való együtt üvöltésről, vagy magányos, otthoni hallgatásról, a zene mindig képes mélyre fúrni magát a lélekben. A Deftones most is ezt a benső, hosszútávú kapcsolódást keresi - ez a private music.

Évtizedekkel ezelőtt ez aligha tűnt valószínűnek, amikor még arról voltak ismertek, hogy Chino Moreno a Korn Ice Cube-feldolgozására ugrált, ma azonban a Deftones a 1990-es évek egyik legelismertebb és legbefolyásosabb zenekara. Amikor 1995-ben az Adrenaline-nel debütáltak, Sacramento városában még nem ők voltak a legjobb rockzenekar „furcsa rapperekkel” - ők is, mint sok fiatal férfi akkoriban, DJ-vel kiegészülve léptek színpadra és dolgoztak stúdióban. Viszont elmúlt egy teljes évtized azóta, hogy a Deafheaven és a Nothing a black metal és shoegaze trükkjeikkel kísérletezett - az indie helyszínek tele vannak zenekarokkal, akik drop-D riffeket játszanak, miközben kapucnis frontemberek suttognak erőszakos szexről. Redditen vitatkoznak arról, hogy a Deftones nu-metal vagy shoegaze, és milyen társadalmi jelentősége van a válasznak. Tavaly nyáron országos arénaturnéra indultak, pedig az előző lemezük még a Covid-vakcinák előtt jelent meg. A Los Angeles Times az ingelewoodi két telt házas koncertjük egyikét így jellemezte: „Gen Z kedvenc heavy rock zenekara.” A legidősebb Gen Z-tagok két évvel fiatalabbak az Adrenaline-nél. A Deftones drámai átalakulása a nu-metal B-lister státuszból avant-rock hősökké nem elsősorban művészi fejlődésüknek köszönhető (bár az is jelentős), hanem annak, ahogyan a rockot kedvelő emberek ma érzik a súlyt, a romantikát, az érzelmi élet elsődlegességét és a test birtoklásának jelentőségét. Ezek a körülmények határozzák meg a private music-ot, a Deftones első lemezét a 2020-as Ohms óta. A Green Day és a Foo Fighters nagyobb közönséget vonzhatnak, a Korn és a System of a Down nagyobb nosztalgikus hatással bírhatnak, de ha egy 1990-es évekbeli előadót keresel, akinek a befolyása nőtt, és még mindig magas szinten készít lemezeket, a Deftones-t talán a Radiohead-hez (aki egy évtizede nem jelentkezett új albummal) és Björk-hez lehetne sorolni.

Nemrég doomscrolling közben belefutottam egy posztba, ami megmaradt bennem. Egy újságcikk kivágása volt: „1994-ben lefagyasztott embrióból született baba, a valaha volt legidősebb újszülött.” Valaki újraposztolta a képet ezzel a kommenttel: „ez a gyerek játszhatott volna Tony Hawk Pro Skater 2-vel és hallgathatott volna Limp Bizkit-et, most viszont Fortnite-ozni fog és Cartit hallgat.” Néha tényleg úgy érzem, mintha a világ az early 2010-es években véget ért volna - ez a példa persze vicces túlzás, de van benne valami baljós. Sokan emlékezünk úgy arra az időszakra, mint valami boldog, amerikai kertvárosi hangulatra (Myspace, nu metal, Mountain Dew meg minden) ami mára eltűnt. Akkoriban persze nem pont így éltük meg, de most visszanézve mégis ilyennek tűnik. És mi itt maradtunk, ezekben a fakó emlékekben ragadva, túl tisztán szóló hangfalakon át hallgatva őket vissza. Azért hozom ezt ide, mert ugyanez a nosztalgia hatja át a Deftones új lemezét, a private music-ot is. Amikor hallgattam, pontosan ugyanazt az érzést keltette bennem, mint ezek a netes posztok. Persze van ebben logika: a Deftones mindig is az a zenekar volt, amely az ezredforduló körüli nosztalgiát testesítette meg. A nu metal elit tagjai közé tartozva ők voltak „az a jó cucc”, amit az ember bátyja bömböltetett át a szomszédból egy rongyos kazettáról vagy CD-ről akkor is, ha ez valójában sosem történt meg. A Deftones az a fajta banda, amit most, felnőttként is gond nélkül hallgatsz. Ami viszont meglepett, az az, hogy a private music mennyire aranykori visszhangnak tűnik. Olyan, mintha maga a zenekar egy elmosódott emlékként szólalna meg, egy gépezetként, amit kizárólag régi darabokból raktak össze.

Egyszerűbben fogalmazva: a private music-on a Deftones pontosan úgy hangzik, mint a Deftones - csak valami fura.

Chino Moreno (ének) korábban gyakran küzdött a fellépések előtti idegességgel, amit néhány sörrel próbált csillapítani. Ez ideig-óráig működött, ám hamar rájött: a könnyedség, amit az ital adott, valójában tompította a színpadi energiát. Olyannyira, hogy nem bírta visszanézni az élő felvételeket. „Visszariadtam attól, amit láttam” - vallotta be őszintén. Ez volt az a pillanat, amikor világossá vált számára, hogy változtatnia kell, ez a változás a pandémia éveiben indult. Chino úgy döntött, leszámol a régi szokásokkal, köztük az ivással is, és tiszta fejjel fordul vissza a zenéhez. Az út nem volt magányos: Alice In Chains basszusgitárosa, Mike Inez segítette a leszokásban, és ez a támogatás immár közel három éve tart. „Nagyon ébernek érzem magam most, sokkal jobban benne vagyok a zenében. Ez az egész egy fordulópont” - fogalmazott. Ezt a fordulatot a zenekar tagjai is érzik. Abe Cunningham dobos úgy írja le barátját, mint aki élete legjobb formájában van: fókuszált, éles, macskaszerű mozdulatokkal uralja a színpadot, és lehengerlő teljesítményt nyújtott az új, private music felvételein. A dobos szerint Chino olyan energiával állt hozzá az albumhoz, amelyet régóta nem tapasztaltak, és ez hallatszik minden dalban. Chino maga úgy véli, hogy épp ez a tisztaság tette lehetővé, hogy a private music az egyik legerősebb Deftones-lemez legyen. „Talán épp ezért azt hiszem, ez az egyik legjobb lemezünk” - mondta egy interjúban.

A kijelentés mögött ott van az a felismerés, hogy a józanság nemcsak egyéni győzelem, hanem művészi fegyvertény is.

A private music egyszerre kísérletezőbb, de egyben biztonságosabbnak tűnő album, mint az Ohms. Bár az sem volt a legeredetibb Deftones-lemez, sokkal inkább összegző volt, nem derivatív, egyszerűen az addigi út és eredmények csúcspontja. A private music sokkal egyedibb, de sok ismert terepet is újrahasznosít, kísérletei nem mindenhol tűnnek teljesen meggyőzőnek. Inkább pillanatok albumaként működik, semmint koncentrált kompozícióként: riffek és refrének kiemelkednek, de annak ellenére hogy a megjelenés óta körbe-körbe gyakorlatilag csak ezt a lemezt hallgatom (és kiválónak tartom), valahogy egyik szám sem vált azonnali klasszikussá (bár ez valójában boomer duma, mert az utóbbi években szinte semmi nem vált klasszikussá részemről - majd egy 10 év múlva visszatérünk rá).

Hatalmas riffek, dübörgő dobok és édesen lebegő ének, amely mindent átszel. Kétség kívül a legerősebb lemez, amit az utóbbi időben írtak, és tele van emlékezetes pillanatokkal. Mégis: az összhatás valahogy távolságtartó, mintha testen kívüli élmény lenne. Olyan éjszakai hangulat lengi körül, mintha inkább egy régi visszaemlékezést hallanánk, nem pedig friss dalokat. Ez főleg a „milk of madonna”, a „locked club” vagy a „cut hands” esetében igaz. A „~metal dream” és a „cXz” pedig mintha egyenesen az Around the Fur-ről maradtak volna le. A legtöbb szám olyan, mintha a Deftones önmagát idézné meg távolról, porosan, de mégis újszerűen, a legszürreálisabbak viszont itt is a lassabb darabok: az „I think you all the time” és a „departing the body”. Itt a zenekar annyira kitágítja a hangzását és a hangképet, hogy az már-már a nu-shoegaze újhullámhoz közelít: illanó, testetlen wall of sound, ami kétségtelenül Deftones, de mégis valahogy más - egy tökéletes kép, amelyet elmázolt az idő. És hogy a felrosoltak miatt ez rossz lemez lenne? Éppen ellenkezőleg, viszont nyugtalanító: a private music hangzása olyan, mintha valami végérvényesen elveszett dolog után siratna. Ha pedig tényleg ez a koncepció, akkor ez bizony tényleg hibátlan, engem eszméletlen messzire elvisz a flow minden nap, amikor meghallgatom.

Új módokat találni arra, hogy a súlyos zenét lágyan játsszák, a depressziót gyönyörű, lírai agresszióvá alakítsák - ezek a Deftones művészi sikerének középpontjában álló furcsa fordulatok friss iterációi

Még mindig nehéz meghatározni, hová tartoznak, és hogyan értelmezzük őket. Egy nu-metal zenekar, amely a sötétséget győzelemforrásként írja le, nem kevésbé egyedi, mint egy shoegaze-zenekar, amely angyali harmóniát keres a mélységi zaj közepén. Mégis valami egyedi történik, amikor minden súlyforrás - zenei és érzelmi - összekapcsolódik és visszahat egymásra. Mi ez? A Deftones harminc éve próbálja megoldani ezt a rejtvényt, a legelső daluk óta, de soha nem hangzottak még ennyire nyugodtnak abban, hogy nem tudják a választ. Ezek a dalok biztosan elementáris erővel fognak megszólalni az arénákban, de talán még fontosabb, hogy képesek lesznek-e átlépni a puszta fizikai élményt, és a rajongók legbelső világába hatolni - oda, ahol a Deftones zenéje igazán priváttá válik.