Kevés zenekar tudott annyira különleges helyet kivívni magának a rockszíntéren, mint a finn The Rasmus. Árnyékos, gótikus hangulat és stadionokra szabott dallamok találkozása: ez lett az a védjegy, amely a kétezres évek elején világszerte ismertté tette őket. A Dead Letters (2003) és annak sorsfordító kislemeze, az In The Shadows egy generáció számára volt belépőjegy a dark pop-rock világába.

Én magam is tinédzserként estem bele ebbe a varázsba: az MTV-n szinte folyamatosan pörögtek a fekete tollas srácról szóló klipek (In The Shadows, First Day of My Life, stb.), amikor az MTV még valóban zenéről szólt. Otthon nem volt internetünk, így a szomszéd barátomnál ültem órákon át, DC++-on és Limewire-ön vadászva a lemez többi dalát - több-kevesebb sikerrel. Ez az élmény csak tovább mélyítette a zenekar köré épült kultuszt: az a misztikus világ, ami a Dead Letters-ből áradt, egyszerre volt sötét, vonzó és tinédzseréveim egyik legkedvesebb aláfestő zenéje. Aztán 2022-ben végre élőben is láthattam őket Budapesten, a Barba Negrás Rise turné keretein belül, mely egy igazi nosztalgikus időutazás volt, szinte újra 14 évesnek éreztem magam. Idén pedig ismét visszatérnek november 15-én, immár a Weirdo lemez bemutatójával - ráadásul a The Funeral Portrait és a Block of Flats társaságában.

A Rasmus pályája azóta sem tért le teljesen az ösvényről: A gótikus-popos recept mindig ott volt a zenekar DNS-ében, még ha a kritikai visszhang gyakran lesújtó is volt (a Black Roses például egyetlen csillagot kapott a Kerrang! magazintól). Mégis a rajongótábor hű maradt, a zenekar pedig újra és újra bizonyította, hogy tudja, mit akar hallani a közönsége. Az új, tizenegyedik stúdióalbum, a Weirdo egyszerre hozza ezt a megszokott képletet és mutat kísérletező hajlamot. A háttérben ott áll Desmond Child, aki a ’80-as évek legnagyobb rockslágereiért felelt (Bon Jovi, Aerosmith, KISS, Bonnie Tyler), és aki most is jelentős hatással van a dalokra. A lemez már az első pillanattól lendületbe hoz. A nyitódal, a Creatures Of Chaos feszes riffekkel, fenyegető hangulattal és hatalmas refrénnel érkezik - pont egy olyan fajta stadionhimnusz, amitől a Rasmus mindig is erős volt. A Break These Chains ugyanezt a kettősséget hozza: modern, energikus hangzás, sokrétegű vokálokkal és feszült dinamizmussal. A vezető szingli, a Rest In Pieces három percen belül mutatja be a zenekar esszenciáját: karcsú, melodikus és nyersen közvetlen. A Dead Ringer és a Banksy sötétebb textúrákat jár be, néhol art-punkos hatással, ami új színt visz a repertoárba. A címadó Weirdo, amelyben a The Funeral Portrait énekese, Lee Jennings is közreműködik, igazi központi pillér: egyenesen a kívülállóknak és különcöknek szóló himnusz, amely Lauri Ylönen (ének) pályájának kezdete óta jelen lévő témákat folytatja. Vannak könnyedebb, poposabb pillanatok is: a Love Is A Bitch és a You Want It All a zenekar popérzékét mutatja, míg a Bad Things és az I’m Coming For You visszavisznek a sötétebb, riffközpontú világba.

Az album egészében olyan, mint egy gondosan felépített koncertprogram: váltogatja a hangulatokat, de a lendület sosem törik meg.

Fontos leszögezni: a Weirdo nem találja fel a langyos vizet, és nem is akarja. Továbbra is ugyanazt a képletet követi, amelyet már közel két évtizede csiszol. A dalok szerkezete előre kiszámítható, a refrénekbe vezető epikus dallamív pedig ismerős motívum a zenekar teljes pályájáról. Ugyanakkor épp ebben rejlik az ereje: amit csinálnak, azt profin és megbízhatóan teszik. A hangszerelésben sincsenek különösebb meglepetések - egyszerű, néhol egyenesen sablonos megoldásokat alkalmaznak -, ám a rétegzés gazdagsága miatt a végeredmény mégis grandiózusnak és hatásosnak hat. Az új lemez tehát nem hoz radikális fordulatot, de közel 30 év után nem is várjuk el. Inkább abban erősek, hogy a saját nyelvükön újra és újra képesek megszólalni, és ehhez most is minden adott.

Lauri szövegei ezúttal talán a legőszintébbek. Az identitásról, kitartásról és a másság elfogadásáról énekel, sőt, a „weirdo” szót sem sértésként használja már, hanem zászlóként, amely alá gyűlhetnek a kívülállók. Ez az üzenet rezonál egy olyan világban, amely gyakran a konformitást jutalmazza. A Weirdo különlegessége a kettősségben rejlik: egyszerre nosztalgikus és modern. A dalokat több városban (Nashville-ben, Vancouverben, Londonban és Los Angelesben) rögzítették, így a sokféle stúdiómunka ellenére is egységes, koherens anyag született. A zenekar a valóságra is reflektál: idei fellépésük a kijevi Atlas Fesztiválon például nemcsak népszerűségüket mutatta, hanem szolidaritásukat is. Ez a szenvedély átsüt az albumon is, amely tele van sürgető energiával és dacos kiállással. A Weirdo tehát több mint egy újabb mérföldkő egy sokszoros platinalemezes zenekar pályáján. Ez az anyag emlékeztet arra, miért fontos még mindig a The Rasmus: zenéjükkel képesek összekötni azokat, akik sosem érezték magukat a fősodor részének. Bár egyes dalok könnyen felejthetőek lehetnek, a produkció színvonala, a refrének ereje és az őszinte üzenet miatt a Weirdo egyszerre tiszteleg a múlt előtt és lép tovább a jövő felé. A lemez magva egy üzenet mindazoknak, akik valaha kívülállónak érezték magukat: “Weirdos, unite.” És ha a The Rasmus nyújtja a kezét, nehéz nemet mondani.