Kilenc hosszú év telt el azóta, hogy az I See Stars új lemezt adott ki. Nem szándékosan maradtak távol ennyi ideig, egyszerűen közbeszólt az élet: egészségügyi nehézségek, gyász és persze a világjárvány. Most azonban visszatértek, és az új album, a The Wheel nem csupán zenei, hanem koncepcionális értelemben is különleges: a dalok sorrendjét és kiválasztását részben egy digitális szerencsekerékre bízták. A lemez már az első másodpercekben erre reflektál, hiszen valódi kerékpörgés hangja indítja el az utazást.

A The Wheel hallgatása közben óhatatlanul is visszatér az emberben a nosztalgia. Volt egy korszak, amikor egyszerre égett minden: a Bring Me The Horizon - Sempiternal albuma épphogy kijött, és formálta át a modern metalcore képét, miközben a Myspace-ről kinőtt Enter Shikari már jó ideje bizonyította, hogy az elektronika és a súlyos riffek igenis megférnek egymás mellett. Ezek a zenekarok egy egész generációt inspiráltak arra, hogy hangszert fogjon, zenekart alapítson, vagy egyszerűen csak hinni kezdjen abban, hogy nem léteznek műfajok közötti határok. Velem sem történt másképp: amikor először láttam pl. az I See Stars - Filth Friends Unite videoklipjét tojáshéjas seggű kölykökként, ugyanazt az érzést adta, mint amikor ezek az úttörők először robbantak be a fülembe. Egyfajta „mi is képesek vagyunk rá” életérzést, ami nemcsak hallgatóként, hanem zenélni vágyó fiatal srácokként is erőt adott. Ez a háttér teszi igazán különlegessé, hogy a zenekar még mindig itt van, és újabb fejezetet ír a történetében. Majdnem egy évtizednyi csend után végre visszatért az I See Stars, ám The Wheel messze nem az a lemez, amit a régi rajongók vártak. Merész, néha kifejezetten meghökkentő irányváltás ez, ami biztosan megosztja majd a közönséget - de van valami izgalmas abban, ahogy a zenekar nem hajlandó biztonsági játékot játszani egy ilyen hosszú kihagyás után.

A The Wheel élesen eltávolodik attól az I See Stars-tól, amelybe sokan a New Demons korszak idején szerettek bele. Zach Johnson 2015-ös távozása óta Devin Oliver vette át az összes vokált, ennek eredményeként pedig a lemez olyan, mintha két személyiség folyamatosan küzdene benne az uralomért - és meglepő módon ez a feszültség, valamint a dallamvezetés többnyire a dalok javára válik. Devin félig beszélgetős, félig agresszív előadásmódja a The Wheel és a D4M4GE DONE dalokban elsőre talán szokatlan, de szándékos érdesség rejlik benne, ami idővel egyszer csak működni kezd. A SPLIT rövid breakdownja például hátborzongató szintetizátor-hatásokkal válik igazán nyugtalanítóvá - a zenekar itt mintha direkt arra törekedne, hogy kizökkentsen. Viszont amikor az atmoszférára helyezik a hangsúlyt, az The Wheel igazán szárnyal. Ahogyan a lemez lassan építkezik, az érezhetően a kilenc évnyi távollét türelmét és tapasztalatát tükrözi:

itt az elektronika a dal szolgálatában áll, nem elnyomja azt.

Érdemes hozzátenni: bár a The Wheel sokszor hat radikális újításnak, könnyen lehet, hogy a dalok jó része még a régi korszakból ered. Az elmúlt kilenc évben az élet többször közbeszólt, így a stúdiófiókban pihenő ötletek most más fénytörésben kerültek elő. Ez részben magyarázhatja a lemez kettősségét: egyszerre hallatszik rajta a múlt árnyéka és a jelen kísérletező szelleme. Emiatt válik az album ellentmondásossá: amit sokan merész újításként élnek meg, az lehet, hogy inkább a régi I See Stars visszhangja, új köntösben. Bár nem minden dal hozza a remélt áttörést, a lemez mégis hű marad az I See Stars lényegéhez: kísérletező, érzelmes és kompromisszumokat nem ismerő. A The Wheel hangképe egységes és letisztult, de ebben is ott rejlik a kettősség. Volt egy időszak a 2010-es években, amikor szinte minden metalcore-lemez ugyanúgy szólt: halálra editálva, patikamérlegen kimérve, élére vasalt vokálokkal. Itt azonban, függetlenül attól, hogy a dalok szerzése között akár egy évtized is eltelhetett, olyan hangszereléssel és hangzással sikerült összerántani az anyagot, amely egészséges arányban tartja a modern precizitást és az organikus lüktetést.

2025-ben pontosan így kell megszólalnia egy modern értelemben vett metalcore-lemeznek.

Az összképet a gazdag elektronikus effektek, rétegek és az ének effektezett játéka teszi cyberpunkos hatásúvá. Érdekes megfigyelni, hogy manapság, amikor önjelölt trap-előadók ezrei lepik el az underground klubokat, sokan az FL Studioban összekókányolt alapra történő autotuneolt hutyorgása mint „hangszerre” hivatkoznak. Ennek az érvelésnek van rációja, de csak nagyon tudatos, képzett produceri munka képes valóban művészi szintre emelni ezt a megközelítést. Hogy ennek a trendnek mi lesz a vége, ma még nem tudni - de az biztos, hogy a The Wheel cyberpunkos, jövőbemutató metalcore-hangzásvilágában ez a jelenség nemhogy nem zavaró, hanem kifejezetten illeszkedik az összképbe.

The Wheel kaotikus, kísérletező és helyenként frusztráló, de egyben bájosan őszinte is. Nem minden ötlet talál célba, sokszor a közhelyes megoldások húzzák vissza, de amikor működik - például a Carry On For You vagy a Curtain Call esetében -, akkor az I See Stars újra megmutatja, hogy képes valóban nagyot alkotni. A The Wheel talán nem az a lemez, amire mindenki számított, de egy biztos: vitalitást, kísérletező kedvet és őszinte alkotói vágyat sugároz, és ezért mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt. Ha valami, hát ez bizonyítja, hogy a zenekar még mindig nem zárta le a történetét - a kerék tovább pörög.