Zenei megszállottként úgy érzem, az elmúlt tíz évben több zenekart hallgattam meg, mint amennyit az átlagos hallgató egy élet alatt fog. Tudom, merész kijelentés, de sajnos igaz: a legtöbben vagy a mainstream zenéknél maradnak, vagy azoknál a zenéknél, amiket fiatalon szerettek meg – és ezen nem is nagyon változtatnak. Az igazi tragédia viszont az, hogy a legjobb zenék pont azok, amikről nem hallasz. Olyan zenék, amik sok világhírű előadót messze leköröznek. A The Birthday Massacre egyike azoknak a zenekaroknak, akikről szinte már térítőként beszélek – olyan szenvedéllyel, hogy nem tudok leállni azóta, mióta először mutatták meg nekem még a soroksári úti Gyárban.

Ha valahogy jellemezni kellene a hangzásukat, képzeld el, hogy egy turmixgépbe beledobjuk a Stabbing Westward-ot, a The Cure-t, a Depeche Mode-ot, Cyndi Laupert, Tying Tiffanyt, és hozzáadjuk a Rémálom az Elm utcában és a Legenda című filmek filmzenéit. 23 év alatt tíz nagylemezt és két EP-t adtak ki - mindegyik kiváló és következetesen magas színvonalat képvisel. Most elöljáróban elmondom: a Pathways egyáltalán nem sablonos. Nem arról van szó, hogy gyökeresen eltérne a stílusuktól - továbbra is ismerős terepen járunk, és akik különösen szerették a Superstition vagy a Pins and Needles albumokat, azok most is elégedettek lesznek, de ez most egészen másfajta energiát hoz, mint az előző. Már az első pillanattól világos, hogy a zenekar ismét hozta a tőlük megszokott színvonalat. Általában nem szoktam számról számra elemezni a lemezeket, inkább a hangulatot és az összképet próbálom megragadni, a Pathways pedig tökéletes példa erre a megközelítésre. Az album végig egyfajta baljós, kísérteties atmoszférát áraszt, ahol minden dal természetes átmenettel követi a másikat - nem úgy, mint egy konceptalbum esetében (például a Nine Inch Nails The Downward Spiral-ja), hanem sokkal finomabban, belülről hatva, szinte észrevétlenül. Nem ijesztő a szó hagyományos értelmében, hanem inkább mélyen nyugtalanító. Ez a nyomasztó, mégis lenyűgöző hangulat nagyrészt Sara Taylor, művésznevén Chibi kivételes énekének köszönhető. Lebegő, éteri hangja áthatja az album nehezebb, sötétebb pillanatait, és olyan hangzásvilágot teremt, amely ugyan emlékeztet néhány más, női énekessel működő zenekarra, mégis egyedien komplex és tudatosan megformált. Ez a fajta dinamika ritka, és különösen értékessé, megkülönböztethetővé teszi az albumot.

A Pathways produkciós minősége is külön említést érdemel. A keverés és a masterelés során tanúsított aprólékos odafigyelés biztosítja, hogy minden hangszer és éneksáv a helyén legyen, és megkapja a neki járó teret. Ennek köszönhetően az album hangzásvilága egyszerre tágas és bensőséges, magába szippantja a hallgatót, és lehetőséget ad arra, hogy felfedezze a The Birthday Massacre által gondosan kidolgozott részleteket és textúrákat. Ez a magas szintű produkció nemcsak alátámasztja a zenekar művészi vízióját, hanem érzelmileg is még hatásosabbá teszi a dalokat - az album így valóban egy lebilincselő zenei utazás a kezdetektől a végéig. Bár azt ígértem, nem térek ki külön minden trekkre, mégis muszáj kiemelnem a Wish című dalt. Ez a szám kilóg az album egészéből - mintha inkább egy ’80-as évekbeli popválogatásban, vagy valamilyen nosztalgikus tévésorozat zenéjeként lenne a helye. Éppen ez az eltérés emeli ki az album többi része közül, és teszi valódi csúcsponttá. Ez az emelkedett hangulat tovább folytatódik az utolsó két számban, a Faces és a Cruel Love című dalokban, melyek fokozatosan elhagyják az album korábbi kísérteties tónusát, és átadják helyüket a reménynek és egyfajta csendes felismerésnek. Chibi hangja itt különösen szép, finoman emlékeztet a Rolo Tomassi líraibb pillanataira, vagy akár a Spiritbox legutóbbi albumának záródalára. A Pathways valóban két hangulati síkon mozog, de nem minőség, hanem érzelem és tónus tekintetében.

A hallgatót egyfajta önismereti utazásra viszi, amely eleinte a megbánás és melankólia világában játszódik, majd fokozatosan fejlődik át egy érzelmileg katarzist nyújtó lezárásba.

Valóban, a zenekar töretlen minőségével ez az érzés teljes mértékben megvalósul. A világ káosza és a bennünk élő megbánások ellenére talán tényleg minden rendben lesz. És ha a The Birthday Massacre továbbra is ezen a szinten alkot úgy, ahogy azt tőlük megszokhattuk, akkor én biztos vagyok benne, hogy így is lesz. A zenekar idén októberben 13 állomásos turnéra indul az Egyesült Királyságban, én pedig nagyon remélem, hogy hazánkba is eljutnak a nem túl távoli jövőben (Ha már anno a 2014-es A38-asról lemaradtam).