Ahhoz, hogy valaki a metal egyik legnagyobb zenekarává váljon, képesnek kell lennie arra, hogy egyesítse a műfaj különböző, gyakran egymásnak feszülő irányzatait. A kanadai Spiritboxnak ez sikerült: zenéjük egyszerre katartikus, brutálisan súlyos és merészen popos, ennek köszönhetően sorozatban kapták is a Grammy-jelöléseket, nyáron pedig a Linkin Park vendégeként léptek színpadra. A Spiritbox második nagylemeze dalról dalra meglepetés: masszív indulatkitörésektől egészen a merengő, mégis fülbemászó groove-okig.

Lássuk be: lehetetlen lett volna, hogy a Tsunami Sea ugyanakkora gyomrost adjon, mint 2021-es debütáló albumuk, az Eternal Blue. Az a lemez egy új, áttörő metalbanda érkezését jelezte, amely 2022-ig egyetlen koncertet sem adott az Egyesült Királyságban, mégis generációjának egyik legnagyobb reménységévé vált. A Tsunami Sea viszont sem zeneileg, sem szövegvilágában nem a Spiritbox eddigi legösszeszedettebb és legfókuszáltabb alkotása. A cím találó: egyrészt utal az album konceptuális mélységére, másrészt visszaköszön benne a víz tematikája, amely hol hatalmas, pusztító riffekben, hol az óceánszerűen hömpölygő dallamokban jelenik meg. Már a nyitódal, a Fata Morgana például mindent elsöprő hullámként tör elő, míg a címadó szám melankolikus mélysége és Courtney LaPlante vízalapú metaforái (amelyek a depresszió és szorongás érzeteit járják körül) további kohéziót teremtenek a lemez dalai között - még úgy is, ha zeneileg eléggé különböznek egymástól. A Tsunami Sea talán nem hozza azt a fajta meglepetésszerű zsenialitást, mint az első album, de helyette egy tökéletesen összerakott, izgalmas hallgatási élményt kínál: ott vadabb, ahol kell, máshol mélyebb, rétegzettebb, és a legtöbb újítás a zene javát szolgálja - de még épp hogy nem öncélú kísérletezés. A kanadai zenekar jól tudja, mi áll nekik a legjobban - legyen szó pusztító riffekről (Black Rainbow), hipnotikus hangulatokról (Tsunami Sea), vokális dühöngésektől (Soft Spine), vagy elektronikus részletekről (Crystal Roses).

Amikor pedig mégis kilépnek a komfortzónából (mint ahogy pl. a nyugtalan No Loss, No Love esetében), azt többnyire ízléssel teszik, ami csak erősíti az anyag hatását.

A Black Rainbow ütőereje, a trance és metal keverékével kísérletező Crystal Roses vagy a komor, súlyos Ride The Wave (amely mintha a Korn vagy a visszafogottabb Slipknot-balladák, például a Vermilion világát idézné) mind hatásos húzószámok. A Perfect Soul és a Keep Sweet közel kerülnek a modern metalcore olyan mérföldköveihez, mint az Architects Doomsday-e vagy a While She Sleeps Silence Speaks-e, ám a Spiritbox érzékenyen és ötletesen ötvözi a stíluselemeket, így ezek a dalok nem válnak puszta műfaji gyakorlatokká. Azt el kell ismerni, hogy a Tsunami Sea a Spiritbox eddigi legönreflexívebb albuma. Miközben visszanyúl a korai, súlyosabb megszólaláshoz, mégis érezhetően próbálja továbbgondolni az Eternal Blue világát. Courtney LaPlante továbbra is a zenekar egyik legnagyobb erőssége: az extrém vokálok és a letisztult dallamok közti váltások természetesen, magabiztosan szólnak hozzám. Amikor a fent említett stílusturmixok működnek, kifejezetten erős pillanatokat hoznak, de ugyanakkor a Tsunami Sea korántsem hibátlan. Bár az albumon érződik az iránykeresés, az új utak felfedezése, néhány kísérlet (főleg a könnyedebb, poposabb vonalon) sokszor üresnek és erőltetettnek hat. Több dalnál is mintha az ötlet erősebb lenne, mint annak kivitelezése, no meg előfordul, hogy a különböző stíluselemek nem állnak teljes összhangban. A súlyos részek néhol elmaradnak a várttól, a kísérletezősebb húzások pedig nem mindig váltanak ki valódi hatást, inkább az atmoszférateremtés síkján rekednek. A Spiritbox ezzel az albummal nem feltétlenül lépett szintet, de egyértelműen kijelölte saját irányát.

Egy izgalmas, de nem teljesen letisztult fejezet egy olyan zenekartól, amely még mindig formálja saját hangját.

Ugyanekkor van valami ironikus abban, amikor Courtney LaPlante interjúkban arról beszél, hogy az emberek belefáradtak a túlságosan polírozott, agyonproducerelt modern metallemezekbe – miközben a saját zenekara is pontosan ezt a nyelvezetet használja. Ez az a jól ismert Daniel Braunstein–Zakk Cervini–Marcelo Braga-féle hangzásvilág és hoppá, Daniel Braunstein ennek az albumnak is a producere. Nem véletlen, hogy a Spiritbox egyre inkább a mainstream rádiós siker felé kacsintgat. A Tsunami Sea hangzásvilága az album Achilles-sarka: egy túltolt, túlkomponált produceri stílus újabb példája, amely gyakorlatilag parazitaként telepedett rá a modern metalcore-ra - a hangszerelés túlcsordul, túl zajos, és mindez összességében rendkívül következetlenné teszi a végeredményt. A visszafogottabb pillanatokban az album megmutatja a Spiritbox valódi dalszerzői potenciálját, viszont amikor a banda kevésbé eredeti, az anyag kaotikussá, zavarossá, sőt ismétlődővé válik. Bár a Spiritbox megmarad a sajátos, jól felismerhető szerkezeti formulájánál, itt már érezhetőek a fáradás jelei. Ugyan már nem csúsznak bele a legáltalánosabb djent- és modern metal-klisékbe, de az album hangulata folyamatosan ingadozik az erős, ihletett részek és a fárasztó, érdektelen momentumok között. A hangzás hol kiemeli az atmoszférát, hol elnyomja a hangszereket - ez gyakran az érthetőség és a fókusz rovására megy. Úgy tűnik, túlrétegezték a polcot, és ez kényelmetlen módon, egyszerűen túlterheli a mixet. A Tsunami Sea tartalmaz okos ötleteket, de érződik rajta, hogy az a frissesség és újító szellem, ami a Spiritboxot kezdetben kiemelte a mezőnyből, egy picit úgy érzem, hogy elkezdett megkopni. Akadnak dögivel jó pillanatok, de sajnos olyanok is, amelyek kifejezetten idegesítőek az agyonkompresszált hangzás és a repetitív dalszerkezetek miatt. Összességében a Tsunami Sea azt mutatja, hogy a Spiritbox kezd ráérezni arra, milyen irányba szeretne haladni. Ha kitartanak a most előtérbe hozott kísérletező, progresszív vonal mellett, gyakorlatilag még bármi megtörténhet a jövőben.