Mivel épp egy szélesebb körű inputgyűjtés közepén járok az önmegvalósításom következő állomása felé, Lady Gaga legújabb albuma, a Mayhem, tökéletes időzítéssel érkezett – szó szerint berúgta az ajtónkat.

Stefani Joanne Angelina Germanotta, vagyis az „Anyaszörny” mindig is egy furcsa helyet foglalt el az életemben, de évek során mind emberileg, mind szakmailag exponenciális fejlődésen ment keresztül a szememben. 2008-at írtunk, középiskolásként figyeltem fel rá, amikor egy különös arcú, éles tekintetű énekesnő berobbant a médiába - és az akkori iskolatársaim teljesen odáig voltak érte. Kezdetben vegyes érzelmekkel szemléltem a csillámporral borított botrányokat és a húsruhás extravaganciát, de idővel egyre kiforrottabb dalok, lemezek és együttműködések születtek. Szerencsére a rah-rah roma-roma korszak óta sok víz lefolyt a Dunán – és nem tudnám szavakba önteni, milyen sebességgel szökött fel a vérnyomásom, valahányszor felcsendült az a bizonyos sláger. Bár később is akadt néhány giccsesebb, populárisabb próbálkozás, egy zongorás szólóperformansz közben döbbentem rá, hogy ebben a nőben elképesztő zenei tehetség, valamint egy titokzatos egyedi koncepció rejlik - csak éppen ezt a kreatív energiát eddig a „közjó” szolgálatában némileg kordában tartották. Egészen mostanáig.

Ha furcsán hangzik azt mondani, hogy jó érzés újra „visszakapni” Gagát, az valószínűleg azért van, mert valójában sosem tűnt el igazán. A 2020-as Chromatica és a MAYHEM között sem lassított: Vegasban rezidenciázott, világ körüli turnét nyomott, és két - nagyon finoman szólva is felemás - filmben is szerepelt, a 2021-es House of Gucci-ban és a 2024-es Joker: Folie à Deux-ban. Gagát az különbözteti meg sokaktól, hogy egyformán vonzódik a rockista és a poptimista szemlélethez. Egyrészt kiváló zongorista, könnyedén visz véghez grandiózus koncepciókat, és saját, főleg önéletrajzi ihletésű dalokat ír. Imádja a teatralitást, tudatosan építi vizuális világát, rajong a szintetizátorokért és a digitális hangszerelésért, valamint a hírnév egyik legnagyobb stratégája. Egyszerre az esélytelenek bajnoka - elég csak az idei Grammy-díjátadón elhangzott beszédére gondolni, ahol a transzneműek melletti empátiára szólított fel -, és a sztárrendszer egyik tökéletes példája, aki a tehetség és a kemény munka révén jutott a csúcsra. Pont olyan, mint mi- csak nyilvánvalóan sokkal jobb (hehe).

Gaga igazi bájos offenzívát indított hetedik kanonikus albuma, a MAYHEM népszerűsítésére. A kizárólag rajongóknak szóló sajtótájékoztatón tanúsított közvetlen kedvességtől kezdve az SNL, a Hot Ones és a Vanity Fair hazugságvizsgálós sorozatában való részvételéig minden megmozdulása egy földhözragadt, megnyerő személyiséget sugallt. Még egy váratlan kérdést is kapott a „nachos újramelegítéséről” - a könnyed csevegés pedig finoman utalt arra, hogy az Abracadabra kislemezben visszaköszönnek korábbi zenei ötletei. Gaga mosolyogva reagált: „A nachóim az enyémek, én találtam ki őket, és büszke vagyok rájuk” - mondta az Entertainment Weekly-nek. Bár mostanában nem követtem szorosan a munkásságát, a klipes dalokat azért megnéztem, amikor valamelyik social media elém dobta őket. Egy, a Stereogumnak adott interjúja azonban igazán felkeltette az érdeklődésemet, amelyben elárulta, hogy az új lemez megalkotásánál a ’90-es évekbeli Nine Inch Nails, a Radiohead és más kortárs zenekarok inspirálták – és mint régóta elkötelezett NIN-rajongó, ettől a kezdeti elvárásaim hirtelen a plafonon koppantak.

A MAYHEM olyan, mint egy konceptuális válogatáslemez. Egyedi hangszerelésével és szövegvilágával végigvezet minket az elmúlt évtizedek mainstream zenéjén, minden dal egy-egy külön emlékszilánkot idéz.

Akik a pop felszíne mögött is szeretnek mélyebbre ásni, felfedezhetik benne a Radiohead, Michael Jackson, Prince és David Bowie hatásait, valamint egy finoman meghúzódó, mégis érezhetően indusztriálisabb hangszerelést, amely nem uralja, hanem kiegészíti a mainstream vonalat (egy Reddit-komment szerint olyan, mintha a Nine Inch Nails debütáló albuma, a Pretty Hate Machine kapott volna egy vidámabb verziót). Mostanra Gaga olyan szinten beépült a zeneiparba, hogy végre megengedheti magának, hogy pontosan azt csinálja, amit akar - és ez a MAYHEM-en végre hallható is. Ez a kortárs nosztalgia dolog már ismerősen csenghet konceptuálisan Dua Lupa - Future Nostalgia (no shit sherlock) című lemezén, viszont ott nem volt ennyire érezhető a gyökerekhez való tudatos és változatos visszanyúlkálás. A kettősség, a végzetszerűség és a vallásos képzetek olyan egzisztenciális szálakat alkotnak, amelyek segítenek a lemez hangzásbeli sokszínűségét egységbe rendezni. A MAYHEM a zongoraház (Abracadabra) és a diszkó műfaját sokkal egyértelműbben szűri át sajátos látásmódján, mint amikor egy rockbanda egyszeri funky-kitérőt tesz (gondoljunk a Rolling Stones Miss You-jára vagy akár a The Clash Rock the Casbah-jára). A három Gesaffelstein-kollab egyike, a Killah, a floppy funk és az ipari zajzene tökéletes egyensúlyát találja meg - egyfajta groove-os unokatestvéreként Bowie I’m Afraid of Americans-ének és KMFDM Money-jának.

Az album minden harsánysága ellenére továbbra is hű marad a klasszikus popdalíráshoz és a dinamikus manipulációhoz, elkerülve azt a fajta véletlenszerűséget, amely valódi káoszt eredményezne. Szinte minden szám gondosan építkezik: a bevezetők, versek és előkórusok rétegei által fokozatosan növekszik az intenzitás, így a dalok masszívan összeállnak, mire elérik a refrént. Gaga ezt tudatosan alkalmazza,

mert az érzékszervi túlterhelés hatékony eszköz – olyan hangzást hoz létre, amely tökéletesen illeszkedik személyiségéhez, miközben távol tartja magát a parodisztikus túlzásoktól.

Ez a fajta grandiózus hatásépítés már a Born This Way idején védjegyévé vált, és évekkel később is kitartóan harcol a hangzásbeli maximalizmus frontján. Nem meglepő, hogy egy maximalizmusban lubickoló művész zsúfolásig tölti az albumát - és lehet, hogy a MAYHEM még ütősebb lenne, ha a 14 számos dallistát mondjuk 12-re szűkítették volna: a Blade of Glass például teljesen lehagyható lett volna, valamint a Die With a Smile bármennyire is erős, nekem valamiért lelóg az albumról. Ennek ellenére ez Gaga legerősebb, teljes hosszúságú alkotása. Minden stilisztikai sokszínűsége ellenére van egy határozott vezérfonala - egyszerre csábító és kegyetlen. Egyedi, lélekfeltáró, harsány bubblegum popja folyamatosan az art és a mainstream határán egyensúlyoz, miközben merész kockázatokat vállal anélkül, hogy tartana a listás kudarcoktól. Közel húsz évvel a karrierje kezdete után, nagyobb hírnévvel, mint valaha, pontosan ott van, ahol lennie kell. Toronymagasra tette a lécet az egész sztárgyárnak, kiváncsi leszek lesz-e a jövőben olyan mainstream lemez ami egyáltalán a csípőjéig ér a MAYHEM-nek.