A new york-i kísérleti színtér legizgalmasabb avantgárdistái hatodik nagylemezüket borzasztóan tömény tételekkel pakolták tele. Ugyan ennek az egyik okozata az lehet, hogy ezúttal érezhetően keretek közé szorították magukat, hogy öt percen belül, viszont a lehető legfeszesebben tartsák meg a dalokat.

Az Imperial Triumphant az egyik legnehezebben besorolható trió az elmúlt tíz évben. Diszkográfiájukban keveredik a disszonáns és technikás black- és death metal, valamint a progresszív rock és a fúziós jazz elemei is. Ezekből az inspirációkból kiindulva nem meglepő, hogy a zenekar szereti a hosszú, rétegzett, több szakaszból álló szerzeményeket, amelyek folyamatosan alakulnak, változnak. A Goldstar viszont egy újfajta megközelítést hoz: a zenekar tudatosan próbálta kordában tartani a dalok hosszát és feszességét, a legtöbb szám 5 perc körüli. A lemez központi tematikája a társadalmi dekadencia, a kapitalista fényűzés és a modern világ erkölcsi kiüresedése, mindezt egy nagyon sajátos, retró esztétikával átitatva. A Goldstar cím és a vizuális világ is a vintage cigarettareklámok miliőjét idézi meg: csillogó, idilli képek egy életformáról, amely hosszú távon pusztít és megbetegít. Ez a kontraszt válik a lemez alapmotívumává - a látszat és a valóság, a külső pompázat és a belső rothadás közötti feszültség. Zeneileg a Goldstar továbbra is nehéz, sűrű, nyomasztó, de most valamivel befogadhatóbb is, mint a korábbi lemezeik. A dalok rövidebbek, a dalszerkezetek is közérthetőbbek, sok helyen ismétlődő refrénekkel, visszatérő motívumokkal.

Az album összesen 38 perc hosszú, ami Imperial Triumphant-mércével majdhogynem slágeresnek számít.

A lemez anyaga sűrű és brutális: vastag, disszonáns gitárrétegek, félelmetesen technikás dobtémák, gyakran több layeren torzított ének, akár spoken word vagy kántálás. Ugyanakkor most először olyan megoldásokat is hallunk, amelyek valódi feloldást, katarzist nyújtanak. Sok dalban megjelennek ismétlődő refrének, kiemelhető gitártémák, de akár fúvós szólamok, monumentális hangképek vagy himnikus, szinte szépnek ható dallamívek is. A zenekar saját keretein belül most merészen nyúlt a melódia eszközéhez, és ez az egész anyagnak baromi jót tesz. A produkciós munka is kiemelkedő: a hangszerelés lélegzetelállítóan részletes, minden elem precízen elhelyezett,viszont egyáltalán nem steril. Az ütős szekcióban minden apró szellemhang vagy cinárnyalat tisztán kivehető. A gitárok (bár gyakran disszonáns és atonális játékot hoznak) karakteresek, és a sávokból mindig kiemelhető egy vezető irány. A fúvósok, a szintetizátorok, a zajtextúrák és a különféle effektek sem díszítésként, hanem a dalok szerkezetét formáló szerves alkotóelemként működnek (még ha néhol egy kicsit tolakodóak is a mixben). Mindez kétség kívül az Imperial Triumphant eddigi legjobban megszólaló lemezévé teszi a Goldstar-t, bár a keverés túl „kafkaszerű": a dallamok sokszor elvesznek a zajban, a groove-ok ritmusa néhol kényelmetlen érzetet keltenek. Ez a fajta afféle hiperprodukció elidegenítheti azokat, akik a nyers és lélegző hangképeket részesítik előnyben. Az élmény így idővel baromi fárasztóvá válik, különösen a középrészen, ahol a dalszerkezetek sem segítenek a fókusz megtartásában. A dalszövegek és a koncepció mélyen beágyazódik a kortárs társadalmi problémákba, elsősorban a hatalom, vagyon és morális összeomlás tengelyén. A bibliai utalások (például Gomorra történetének kortárs újraértelmezése) nem vallásos áhítatot közvetítenek, hanem szatirikus, cinikus kommentárt kínálnak a jelenre. New York városa, mint az egyenlőtlenség és szélsőséges gazdagság szimbóluma, szintén központi motívum. A skyscraperek, a „grand Manhattanism”, a gátlástalan kapitalizmus, a dekadens politikai vezetők mind megjelennek, sokszor gúnyos idézőjelbe téve. Ez az irónia és morális düh a zene feszültségében is gyönyörűen befészkel.

Külön kiemelendő, hogy a zenekar rendkívül tudatosan építkezik, még a legkaotikusabbnak tűnő pillanatok is belső logikát követnek. Az album szerkezete ívet ír le, a zárószám monumentális lezárásával mintha az egész világ süllyedne a mélybe. Az utolsó percekben elhangzó „Deliver us unto endless slavery” sor mintegy tételmondatként foglalja össze a Goldstar üzenetét:

Egy olyan világban élünk, ahol a szabadság helyett önként választott rabszolgaságba taszítjuk magunkat a fogyasztás, a vágy, a hatalomvágy, és az apátia révén.

A Goldstar egyik kulcsmomentuma a Meshuggah dobosának, Tomas Haakenak vendégszereplése a Hotel Sphinx című dalban, ahol egy spirituális-szatirikus spoken word betétet hallunk tőle: „Hail Satan, my child, don’t worry, he will fix it.” Bár egyesek szerint ez a rész emlékezetes és karakteres, sok kritika művészileg üresnek, sőt nevetségesnek titulálta. Az ilyen teatralitás és abszurdizmus nem mindig szolgálja a zenei üzenetet, sőt, helyenként önmaga paródiájává válik, és rontja a dal (és a lemez) súlyát. Mindezt hallva, és figyelembe véve a zenei, tematikus és konceptuális egységet, nem túlzás azt mondani, hogy a Goldstar az Imperial Triumphant eddigi legerősebb lemeze. A zenekar megtalálta azt az arányt, ahol a kísérletezés, a zenei brutalitás és az átfogó társadalmi gondolatok nem kioltják, hanem erősítik egymást, a dalok 5 percen belüli keretben tartása és a hangkép telítettsége viszont inkább a koncepció kibontakozásának rovására megy. Ez aránytalan hallgatási élményt eredményez: az album nem tud végig egyenletes szinten maradni, és emiatt sok hallgatónál (nálam is) hamar mentális kimerültséget váltott ki. Mindezek ellenére a Goldstar egy karakteres és sok szempontból lenyűgöző avantgárd metal-lemez, de hibái is éppúgy markánsak. A középrész gyengesége, a túlszaturált hangzás és a néha túlságosan is öncélú avantgárd elemek (pl. a spoken word) azt eredményezik, hogy a lemez inkább izgalmas fejezet, mintsem mestermű. Az Imperial Triumphant továbbra is a kísérletezés élvonalában áll, de ezen az anyagon már jól látszik, hogy a formai és produkciós döntéseik gyakran gátolták is saját kreativitásukat.