Lehet, hogy a Sleep Token a generációja legnagyobb metalzenekara. A 2023-as Take Me Back to Eden című áttörést hozó albumuk óta a maszkos, anonim brit kvartett közepes méretű klubokból főműsoridős rockfesztiválok és arénák színpadára ugrott, és már kétszer annyi havi hallgatójuk van a Spotify-on, mint a Toolnak. Az őszre meghirdetett 2025-ös arénaturnéjuk néhány nap alatt telt házas lett. Május 9-én pedig megjelent negyedik nagylemezük, egyben első kiadványuk az RCA kiadónál, az Even in Arcadia, amely jó eséllyel az amerikai Billboard 200 lista élére kerülhet - ez szinte példátlan siker egy metalcore gyökerekkel induló zenekartól.

A progresszív zenekarok általában nem így törnek be a köztudatba. Normál esetben még éveket kell végigturnézni kocsmákban és klubokban, mire egy zenekar elér akár csak a Sleep Token sikereinek 10%-áig. De valahol ez mégis logikus, nem? A Sleep Token mindig is rendelkezett valami megfoghatatlan típusú energiával - szinte csak idő kérdése volt, mikor következik be az áttörés. A zenekar karrierje a “The Summoning” megjelenése után hirtelen rakétaként ívelt fel. Mondhatnám, hogy "csak idő kérdése volt”, de valójában senki sem tudhatta, mikor és hogyan következik be ez a fordulat. Olyan érzés volt, mintha egyik napról a másikra átrendeződtek volna az erőviszonyok, és a Sleep Token hirtelen mindenki számára ismertté vált. Ilyen lendületet kihasználni szinte lehetetlen feladat. Hogyan is lehetne? A Sleep Token ügyesen lavírozott ebben az időszakban: nem próbáltak meg mindent egyszerre bedobni, hanem hagyták, hogy az érdeklődés szép lassan, természetes módon épüljön. Először Wembley Aréna, aztán az O2, majd megint az O2 (teltház mindenhol), és most már Download Fesztivál és Linkin Park-előzenekari slot. Ez a fokozatos növekedés hosszú távon is meghozta a gyümölcsét, majd elvezetett minket ide, az Even In Arcadia megjelenéséhez.

Csakhogy az Even in Arcadia egy olyan album, amit olyan zenészek készítettek, akik láthatóan rettegnek a metal műfaj alapvető elemeitől, főleg a nyers energiától, a zenei erőszaktól és az extázistól. Ehelyett egy kiherélt trap-pop-rock elegyet kapunk, amelynek erotikája körülbelül olyan izgalmas, mint egy csüggedt rajzfilmfigura. A Sleep Token cukormázas, trendkövető metalcore-pop hibridje egyszerre giccses és unalmas: egy érzelmileg steril zenei pusztaság, ahol a jó pop és jó metal által kiváltott öröm, izgalom és felfedezés élménye viszont valamiért elmarad. Korábbi lemezeiken a Sleep Token még szorosabban kötődött a djent műfajához – ez a komplex, poliritmikus, erősen torzított, nyolchúros gitárokra épülő metalstílus, amit a Meshuggah tett ismertté még a 2000-es évek elején, és ami 2010 körül robbant be a köztudatba. A Sleep Token nem újítja meg ezt a műfajt, inkább leporolja és esztétikailag megszelídíti annak 2013 körüli csúcspontjáról származó elemeit. Az Even in Arcadia metalosabb pillanatai olyan zenekarok hangulatát idézik, mint a Northlane, az Issues vagy az After the Burial - csak minden sokkal polírozottabb, lágyabb és egyértelműen kommerszebb. A djent itt már nem kihívás, hanem termék. Egyfajta “djentrifikáció” tanúi vagyunk. Ha bármelyik aréna-metal elődöt vesszük alapul, a Sleep Token ezen albuma egyszerűen üresnek hat. A Slipknot rádióbarát slágerei mögött is ott volt az őrület, még a Metallica legszoftosabb korszakában is akadtak igazi rockdalok, a Sleep Token viszont nem engedi meg magának, hogy úgy igazán rockoljon.

Az eddig, a zenéjüket körüllebegő szexualitás és a katarktikus dühöngés csak utalás szintjén jelenik meg, a metal elemek sekélyesek, mintha egy egyetemista csak azért csatlakozna egy jótékonysági szervezethez, hogy jól mutasson az önéletrajzában.

A gond nem is az, hogy “nem elég metal”, hanem az, hogy a dalok egyszerűen nem jók. Az Even in Arcadia legtöbb számában alig van gitár, Vessel többnyire programozott dobokra és szintetizátorokra énekel. A produkció steril, olyan, mintha olyan producerek is közreműködtek volna, akik 2016 óta nem hallgattak rapet. Vessel rapelése teljesen jellegtelen és “fehér fiús”, Jack Harlow is gangsta rap veteránnak tűnik mellette. Amikor nem Drake-et utánoz (pl. az Emergence-ben), akkor a Weeknd stílusát majmolja, vagy egy Marvel-film csókjelenetéhez illő giccses zongorás balladát énekel. A dalok szerkezete szinte követhetetlen: mintha egy nyugtalan tinédzser váltogatná a zenéket az aux-kábelen. A nyitódal (Look to Windward), nyolc perc alatt hat különböző témát próbál összezsúfolni - teljesen kohéziótlanul. Az Emergence egy zagyva keveréke EDM refréneknek, kellemetlen rapnek, semmitmondó nu-metalozásnak és egy “meghívtunk egy szaxofonost” típusú zárásnak. A lemez minden ízében mintha különböző piacokra készült volna, a Sleep Token csak stílustöredékeket pakol egymás mellé, koncepció nélkül. A szövegek egy mitikus istennel, Sleeppel való kapcsolatot mesélnek el - ez a történet már a 2019-es Sundowning óta jelen van, viszont most mintha egy fokkal őszintébb hangot ütne meg. A Caramel-ben Vessel közvetlenül a rajongókhoz szól: “Ez a színpad egy börtön”, panaszkodik a hírnév árnyoldalaira, és arra, hogy az anonimitása visszafelé sült el. Az önreflexió érdekes pillanat, de a zene, ami körülveszi, eléggé kiszámítható.

El kell ismerni, hogy az elmúlt évtized egyik legnagyobb zenei trendje a radikálisan különböző műfajok ötvözése lett - ebbe a hullámba tökéletesen illeszkedett a Sleep Token eddigi pályája is, és ez részben meg is magyarázza, miért ívelhettek ennyire gyorsan felfelé. Most azonban mintha túllőttek volna a célon. Az Even in Arcadia sokszor nem fúzió, hanem inkább zavaros egymásra pakolás: az egyik pillanatban olyan érzésünk van, mintha egy bevásárlóközpontban próbálgatnánk farmereket, aztán hirtelen beszakad alattunk a padló, és zuhannánk egy sötét szakadékba. Értem, hogy ez tudatos műfaji játék - de közben mégsem értem, mi értelme ennyire szélsőséges váltásokat beépíteni dalonként, akár percről percre. A problémám nem magával a kísérletezéssel van, hanem az arányérzékkel: az irányváltások sokszor nem szolgálnak sem zenei, sem érzelmi ívet, inkább céltalan formai sokkolásokként hatnak.

Az egyensúly megbillen, és ezzel az élmény is kevésbé hatásos.

Bár az Even in Arcadia énektémái sokszor kiszámíthatóan követik a korábban már jól bevált Sleep Token-formulákat. Azaz visszatérő dallamvezetésekkel, hasonló érzelmi ívekkel és tempóváltásokkal, az album mégis frissnek hat a hangszerelés és a hangzás világában tapasztalható apró, de határozott elmozdulásoknak köszönhetően. A szintetizátorok és elektronikus textúrák szinte festői hátteret adnak Vessel vokáljaihoz, amelyek ezúttal is még erősebben támaszkodnak az atmoszférára. A hangkép gazdagabb és változatosabb, mint korábban: finom ambient rétegek, filmszerű effektek, és (az amúgy nem túl kreatív) elektronikus dobsávok adnak új dimenziót a daloknak, miközben a teátrális hangulat megmarad. Ez a szépen kidolgozott zenei környezet sokat hozzátesz ahhoz, hogy az ismerős énektémák mégis néhol azért élményszerűek maradjanak. Viszont az van, hogy az Even in Arcadia kevés emlékezetes pillanata akkor jön el, amikor Vessel elhallgat, és végre hagyják megszólalni a súlyos gitárokat - például a Dangerous vagy az Infinite Baths végén. Ezek viszont mindössze 4 percet tesznek ki a közel egyórás játékidőből. A többi rész untató, kivasalt, teljesen dinamikátlan - hiába próbál váltani lírai és zúzós részek között, a váltásoknak nincsen valódi súlyuk. Minden csak lebeg a semmiben, mint valami kénes szag egy szennyezett tó fölött. Sokan mégis valamiért imádják ezt a szagot. A Sleep Token internetes népszerűsége és listás sikerei sokak szerint a metal műfaj mainstream diadala, de ha a metalnak ilyen kompromisszumokat kell kötnie, egyfajta spirituális Benson Boone-ná kell válnia, aki Spirit Halloween jelmezben próbál keménynek látszani - akkor talán tényleg jobb a pincékben maradnia.