Nincs gyorsabb módja annak, hogy felidegesíts egy vérbeli metálrajongót, mint ha a Ghostot metálzenekarnak nevezed (szerintük inkább scooby doo chasing music). A zenekar már olyan dalaival is, mint a Spillways (ami leginkább úgy hangzik, mintha az ABBA és a Def Leppard közösen írt volna egy slágert), vagy a diszkós beütésű Dance Macabre, bebizonyította: valójában egy popzenekar, amely odavan a pentagrammákért. A svéd banda sátánista színháziassága és túlzó mitológiája – például, hogy egy „klérust” jelenítenek meg, amely az Antikrisztus eljövetelét készíti elő – gyakran inkább tűnik kissé nevetségesnek, mint félelmetesnek. Ám van egy ritka képességük: már az első hallgatásra is olyan számokat tudnak írni, amelyek úgy hatnak, mintha régi kedvenceink lennének.

A Ghostot mindig is arról ismertük, hogy mesterien ötvözi a fülbemászó popdallamokat a kemény gitárriffekkel, mindezt olyan dalszövegekkel párosítva, amelyek az okkultizmust, társadalomkritikát, sőt még történelmi témákat is érintenek. Legújabb lemezük, a Skeletá, némiképp eltávolodik attól, amit eddig „Ghost-hangzásnak” tartottunk. Merész húzás ez, egyesek szerint akár sorsfordító lépés is lehet, mások szerint viszont egy elhibázott irányváltás (szerintem is). A 2018-as Prequelle című albumtól kezdve a Ghost egyre inkább elfordult a ’70-es évek hard rockjára jellemző nyers erőtől, és inkább a ’80-as évek rádióbarát, himnikus hangzásvilága felé sodródott, de ez a stílusbeli váltás azonban érezhetően nem vált előnyükre. Új albumuk fárasztóan egysíkú: az ének minden dalban előtérbe tolakodik, a hangszerelés pedig repetitív és steril. A hangzás ugyan patikamérlegen kimért, de ezzel szinte minden spontaneitást és dinamikát kiolt belőle. A tematikai mélység is megkopott: a spirituális válságról, belső küzdelmekről vagy halálközeli élményekről szóló szövegek ezúttal meglepően felszínesek, az egykor markáns irónia és titokzatosság szinte teljesen eltűnt. A zenekar korábban magasfokon épített fel egy komplex és sötét mitológiát, amely valódi karaktert adott a daloknak - most azonban mindez inkább díszletnek hat, semmint valódi tartalomnak.

A lemez sokkal inkább emlékeztet egy stílusgyakorlatra, mint egy átgondolt, erős vízióval bíró alkotásra.

Őszintén szólva ez talán a Ghost legnehezebben befogadható lemeze eddig. Ez nem azt jelenti, hogy ennyire rossz lenne, de valószínűleg több és fókuszáltabb meghallgatás kellhet hozzá. A jellegzetes hangzás ugyan megmaradt: nagy ívű refrének, dögös gitársoundok, tempós lendület - viszont van valami nyersebb él az egészben, a megszokott fülbemászó teátrális élmény most egy-két kiemelkedőbb dalt kivéve (Satanized, De Profundis Borealis) nálam teljesen elmaradt. Sajnos a Ghost hatodik, Skeletá című albuma csalódást keltő anyag lett, amelyben az egykori pápa figurája most mintha saját fegyverével esett volna csapdába (a frontember Forge neve is változott, immár Papa V Perpetua néven fut). Amíg a zenéjük olyan magával ragadó volt, mint a Dance Macabre, könnyedén lavírozhattak a komolyság és a paródia között. De mi történik, ha elfogynak a slágerek? Marad-e bármi, amire lehet ilyenkor támaszkodni? Erre a kérdésre keresi a választ a Skeletá, amely leginkább az „á” betűn lévő ékezet izgalmával kecsegtet. Forge és társai ismét a metal múlt nagyjai előtt hajolnak meg, csakhogy ezúttal elfelejtették a felejthetetlen dallamokat. Ez a halálmetálos tiszteletadás inkább csak egy kimerült popprodukció, ami már az első pillanattól nehezen csúszik, de persze el kell ismerni a szándékot, hogy új irányt próbáljanak ki, ha már a Skeletá-t a Ghost legszemélyesebb albumaként hirdették.

"Most, hogy van közönségem, szeretnék valami érdekesebbet mondani. Nem ismételhetem újra ugyanazokat a kitalált történeteket."

- Mondta nemrég a frontember.

Ám az irányváltás és a visszaesés között nagy a különbség, és sajnos a Ghost az utóbbiba esett. A Skeletá nyitódala, a Peacefield, egy ízléstelen kórussal kezd, majd egy olyan riffbe csap át, mintha a Guns N’ Roses próbálná előadni a The Police - Every Breath You Take-jét – mindezt pedig elcsépelt, kellemetlen önsegítő szövegek koronázzák „mindannyiunknak kell valami, amiben hinni lehet”. Ez csak egy ízelítő abból, ami egy nehézkes és felejthető albumon folytatódik. A Satanized olyan, mintha egy méltán elfeledett Mötley Crüe power ballada lenne; a Cenotaph Mike Oldfield Exorcist-témáját köti össze a korai Metallicával; az Umbra pedig úgy hangzik, mintha Simon Cowell képzelte volna el a Thin Lizzy-t - megvan a forma, de a lélek hiányzik belőle. A dalszövegek pedig sehol sem kerülik el a kliséket, különösen amikor Forge az Umbra-ban a sötét, temetkezési hangulatú szerelmes szerepét ölti magára („A Názáreti árnyékában / Szívemet neked adom…”). Itt-ott felbukkannak frusztrálóan rövid villanások egy jobb lemezből. A lemez vége felé érkező fénypontok sem képesek kompenzálni az előttük álló kínos karnevált. Akár komolyan, akár mosolyogva, a Ghost mindig is a legklisészerűbb elemekből tudott aranyat kovácsolni a popzenében. Ám ez az üres, kiüresedett anyag a múlt dicsőségeinek szellemeit hordozza magában, popzenei értelemben ez egy üres mauzóleum, amely a kihagyott lehetőségek és el nem induló kreatív utak limbojában rekedt.