Minden zenekarnak megvan a maga sorsfordító pillanata – egy olyan esemény, amely minden alkalommal vihart kavar a rajongótáboron belül, és szélsőséges reakciókat vált ki a közönségből. Az Architects legújabb, tizenegyedik stúdióalbuma sem volt kivétel: a brit történelem egyszerűen csak újra megismételte önmagát.

Az első gondolatom ezzel kapcsolatban az volt, mintha a metalcore titánjai, az Architects, mindig egy-két lépéssel lemaradva követnék honfitársaikat, a Bring Me The Horizont - és ez nem csupán a hangzásuk közérthetőbbé formálásában mutatkozik meg. A párhuzam pedig nem is lehetne nyilvánvalóbb, hiszen a lemez produceri munkáját Jordan Fish, a BMTH egykori billentyűse és vokalistája végezte. Már csak a földrajzi közelség miatt is evidens, hogy az alma nem esett messze a fájától. Az Architects 2014-es Lost Forever // Lost Together című mesterműve annak idején mérföldkőnek számított a metalcore színtéren, és megannyi feltörekvő zenekar számára adott inspirációt és iránymutatást. Ugyanakkor olyan magasra tette a lécet, hogy kérdésessé vált, saját maguk képesek-e valaha is túlszárnyalni azt. Az előző két albumuk számomra inkább tűnt ingerszegény, sablonos próbálkozásnak, mintsem izgalmas művészi fejlődésnek, így vegyes érzelmekkel kattintottam rá a The Sky, The Earth & All Between-re - ha másért nem, hát azért, hogy figyelemmel kísérjem, merre tart szakmailag a projekt. Ha visszakanyarodunk az első mondathoz, most már érthetitek, miért vontam párhuzamot – hiszen hasonló megosztottságot váltott ki anno a Bring Me The Horizon, amikor kiadták a That's The Spirit vagy az Amo című albumukat, ami miatt sok ősrajongójuk hátat fordított nekik. Személy szerint mindig is nyitott voltam az új koncepciókra, még ha azok kívül is esnek a zenekar által képviselt, jól megszokott komfortzónán. Az viszont már kevésbé lelkesít, amikor régi elemeket csupán új csomagolásban kapunk vissza. Ebben az esetben úgy érzem, hogy Carterék egy modern hangszerelési vonatra próbáltak felkapaszkodni - csakhogy már annak legvégére sikerült.

A végeredmény egy dinamikátlan, sterilizált mainstream hangzás, amely ugyan kiszolgálja a szélesebb közönség komfortját – és még a magamfajta is megkapja belőle azt a gyors endorfin-löketet, mint egy dupla sajtburger után a Mekiben -, de miután véget ér, ugyanolyan üresnek érezhetjük magunkat, mint előtte. Hiába épít a lemez fülbemászóbb dallamokra, a 41 perces játékidő után alig maradt meg bennem bármi igazán emlékezetes, talán a legnagyobb zúzdák és az Amira Elfeky feat kivételével. Az egzisztencialista tematika ellenére a megvalósítás nem rezonál elég mélyen a koncepcióval. A dalok szerkezete kevéssé változatos, és az Architects ennyi év után már csak van abban a pozícióban, hogy ne kelljen ennyire feláldoznia a komplexitást a nihilizmus és az őszinteség oltárán. Ezt az albumot egy teljesen felesleges tölteléklemeznek érzem, amely a modern metal legkiszámíthatóbb dalszövegeit hozza (a Judgement Day és a Brain Dead konkrétan a cringe kategória), és amely mereven követi a kiabálós verzékből a húszszólamú, grandiózus, de popdal-szagú refrénekbe torkolló formulát. Mindezt ráadásul a szintén unalomig agyonkompresszált megszólalásba csomagolták - bár úgy tűnik, jelenleg ez az irány az, amiben Carterék újabban önazonosnak érzik magukat. Az Elegy kivételével a lemez csordultig van a már ezerszer elcsépelt, cukormázas pop-metal "slágerekkel", de szerencsére helyet kapnak punkos felütések (Brain Dead, Spit the Bone), meg egy csipetnyi Deftones-hatás is. Ami pozitívum, hogy a daloktól függetlenül az albumnak van egy jól érzékelhető íve - bár sok mélyponttal, de néhol igazán izgalmas csúcspillanatokkal is.

Ha inkább a Whiplash és a Blackhole hangszerelési vonalát vitték volna végig, sokkal organikusabban szakadhattak volna el attól a zenei hétköznapiságtól, amely ellen az elmúlt két albumon egyértelműen küszködtek.

A metalcore válságban van - ez nem újdonság. Viszont ez egy olyan dilemma, amellyel a műfaj a kezdetek óta szembesül: az esszencia, az identitás és a kereskedelmi siker háromszögből lehet maximum kettőt választani a gépből. Az Architects azon bandák közé tartozott, amelyek az egyik alapítótag, Tom Searle elvesztése után is hűek maradtak magukhoz, és hangzásukat sikerült modern elemekkel újjáéleszteni anélkül, hogy nem ment a művészi mélység rovására. De még ők sem kerülhették el ezt az új metalcore-trendet, amely alkalmazkodik mind az új, mind a régi stílusokhoz, amelyek időnként visszatérnek a kereskedelmi reflektorfénybe vagy magához a központi szcénához. Manapság ezek a stílusok időnként újra népszerűvé válnak, de áramvonalasabb, túldolgozottabb és sokkal kevésbé merész csomagolásban.

Úgy tűnik, hogy a műfaj digitalizációja nagyrészt nem jelent mást, mint ugyanazon sablonos riffek, kiszámítható bontások és sekélyes dalszövegek végtelen újrahasznosítását.

Az egészet átitatják a jól ismert klisék, amelyeket az alapközönség valamiért mesterműként ünnepel – miközben talán túl komolyan is veszik. Az Architects zenéjében valamikor drámai és érzelmi mélység volt, a The Sky, The Earth & All Between viszont vérszegény és kétségbeesett, túlproducált, túlgépitesített és teljesen kiszámítható. Mintha úgy tervezték volna, hogy szándékosan eltúlzott reakciókat váltson ki ugyanazokból a szánalmas metalcore reakciócsatornákból, amelyek mindig a "minél nehezebb, annál jobb" formulát követik. Ezúttal a képlet pusztán a hangolás leengedéséből és valódi strukturális vagy érzelmi erőfeszítések nélküli elemek futószalagon való összehajigálásából áll. Végül is ez csak egy újabb metalcore album, amelyet teljesen átitatnak a műfaj trendjei – de nincs meg az a kellő érzékenysége, hogy sajátos jegyeivel formálja azokat. Ehelyett a legalapvetőbb, legfelületesebb és legnyilvánvalóbb megközelítésbe esik. A technikailag patikamérlegen kimért produkció mellett nincs identitás, nincs tartalom, nincs kreativitás – monoton, érzelem nélküli album ez, amely az elejétől a végéig az ég világon semmit sem kínál a mélyebb felfedezésre. Az építészek felhúztak a Rózsadombon egy könnyűszerkezetes társasházat gipszkartonfalakkal, mely lakatlanul áll.