Vannak zenekarok, amelyekkel nemcsak a zenéjükön keresztül, hanem az életükön át is kapcsolatba kerülsz. A Stoned Jesus számomra pontosan ilyen. Még gyakornokként, a néhai Rocktogonban dolgoztam hangtechnikusként, és már akkor is szerveztem kisebb koncerteket. Valahogy a zenekar rám talált - egy email, egy ötlet, és megszerveztük nekik az első nemzetközi bulinkat. A Seven Thunders Roar körül már akkoriban elindult a hype az interneten, és mire eljött a koncert napja, a Jókai térig kígyózott a sor. A fél város ott akart lenni, és természetesen a fele nem is fért be. Innen indult minden. Aztán jött a Kvlt, később a Dürer Room 041, majd végül a nagyterem. Évről évre nőtt a zenekar, és jó volt testközelből látni, hogyan fejlődnek, hogyan válnak egy underground csodából világszinten is elismert bandává.

A kapcsolat azóta is megmaradt, még ha már nem is dolgozunk együtt rendszeresen. Volt, hogy megálltak a házunk előtt a turnébuszukkal, kávéztunk a teraszunkon, beszélgettünk, röhögtünk, alapoztunk az esti bulira. A koncert után Viktornak, az akkori dobosuknak megfújták az iratait a hostelből, nálam lakott két hétig, amíg el tudták rendezni a papírokat a konzulátussal. 2022-ben pedig az orosz-ukrán háború kitörése idején Igor ismét felkeresett, ezúttal azért, hogy tudnék-e segíteni két barátjának, akik bajba kerültek és Budapest felé tartanak az országból, nem mellesleg épp premier plánból nézte, ahogy becsapódik egy rakéta a szomszéd utcába. Borzasztó idők voltak, ezek a pillanatok pedig nem csupán szakmai, hanem nagyon is emberi emlékek. Így, amikor most meghallgattam a Songs to Sun-t, nem csak egy új Stoned Jesus-lemezt hallottam - hanem egy történetet, amit részben magam is ismerek. A Father Light (2023) szintén különleges helyet foglal el a zenekar életében. A felvételek 2022-ben készültek el, gyakorlatilag néhány órával az orosz invázió előtt, majd jött a káosz, a bizonytalanság, és sokáig úgy tűnt, az album talán soha nem lát napvilágot. Amikor végül megjelent, abban a lemezben ott rezgett minden: a félelem, az előérzet, az erőszak árnyéka. Egy igazi korlenyomat lett, egy súlyos, mégis gyönyörűen megírt dokumentuma annak, milyen érzés lehet alkotni, amikor körülötted minden szétesik. A Songs to Sun ehhez képest másféle energiát sugároz. Mintha Sydorenko és társai túljutottak volna azon a ponton, ahol a düh és a fájdalom uralkodik. Ez a lemez már nem a pusztításról, hanem a túlélésről szól. A fényről a sötétség után. Nem könnyed (A Stoned Jesus sosem az), de ezúttal több a levegő, a fény, a belső béke.

Olyan, mintha a zenekar végre újra szabadabban lélegezne.

A nyitódal, a New Dawn, egyértelmű üzenet: új nap virrad, de a múlt árnyéka még ott húzódik minden hang mögött. A lassan kibontakozó riff, a fokozatos építkezés, a nagy kitörés... szerintem ez a Stoned Jesus egyik legjobban megírt dala. Egyszerre progresszív, doomos és végtelenül atmoszférikus. A Shadowland a lemez egyik legdirektebb pillanata: sodró riff, feszes tempó, fülbemászó groove, szóval tipikusan az a darab, amitől egy klubban az első hang után beindul a közönség. A Low hasonlóan energikus, szinte koncertre írt himnusz, ahol a ritmusszekció húzása viszi el az egészet, meg hát valljuk be őszintén:

Blast beatet sem hallunk gyakran stoner lemezen.

Következik a Lost In The Rain, egy olyan dal, amiért érdemes albumokat készíteni. Akusztikus gitár, mellotron, finom kórusok, mindezek alatt Sydorenko legőszintébb, legsebezhetőbb énekteljesítménye. „We’ll learn to forget / To forgive / This image of you / Just won’t leave.” - énekli, és az embernek kirázza a hideg. A dal egyszerre melankolikus és felemelő, szomorú és megnyugtató. Olyan, amit más zenekarok csak egyszer az életben írnak meg. A See You On The Road kicsit visszahozza a dinamizmust, masszív groove-val és vastag riffekkel, de a záró Quicksand ismét más irányba visz. Zeneileg az egyik legizgalmasabb kompozíció a lemezen, tele finom részletekkel, feszült csendekkel és érzelmi kitörésekkel. A félig beszélt, félig mantrázott ének eleinte idegennek hat, de ahogy Sydorenko fokozatosan építi a feszültséget, végül mindent elsöprő katarzissá válik. „Now I’m ready to become what I hate the most” - ismétli négy percen keresztül, miközben a zene fokozatosan önmagába omlik. Ritka az ilyen őszinteség, még ritkább az, amikor ez ennyire hitelesen szólal meg.

A Songs to Sun nem egy újrakezdés, hanem egy továbbgondolás. A zenekar mindent megtartott abból, amitől felismerhető - a vastag basszusokat, a masszív dobhangzást, a súlyos, torzított riffeket -, de mindezt egy érettebb, árnyaltabb formában tálalja. A zenekar mindig is mesterien játszott a dinamikával: a csend náluk is ugyanolyan fontos, mint a zaj, itt ez a képesség teljesen kiteljesedik. A zenekar a legvisszafogottabb pillanatokban is képes monumentális hangzást teremteni, ugyanakkor az erőszakos kitörések sem öncélúak - egy szóval minden a helyén van. A lemez hallgatása olyan, mint egy hosszú, lassú lélegzetvétel. Nem akar tetszelegni, nem akar megfelelni - egyszerűen csak őszinte. Egy album, ami a Stoned Jesus lényegét sűríti magába: az emberi törékenység és a zenei erő tökéletes egyensúlyát. A Stoned Jesus mostanra nemcsak egy zenekar, hanem egy történet. Egy történet a túlélésről, az alkotásról, és arról, hogy a legsötétebb idők után is fel lehet nézni a nap felé. Ha a folytatás is ilyen lesz, akkor ez nemcsak a zenekar pályájának csúcspontja, hanem 2025 egyik legfontosabb rocklemeze is lehet. Ez a lemez bizonyíték arra, hogy az őszinte zene mindig utat talál.

Hogy még ha a háború is kopogtat az ajtón, akkor is lehet fényt keresni - és ha kell, a pokolból is visszahozni dalokat. A Stoned Jesus most pontosan ezt tette.

A Songs to Sun kapcsán nehéz eldönteni, hogy a legnagyobb változás erény vagy kockázat: a hangzás ugyanis sokkal modernebb, mint amit tőlük megszoktunk az elmúlt években. A Stoned Jesus mindig is a nyers, organikus megszólalás híve volt - itt viszont minden részlet csillogóan precíz. A hangszerek több layeren laknak, a basszus nemcsak dübörög, hanem textúrákat épít. Van, akinek ez túl sterilnek tűnhet, de számomra inkább egy technikai fejlődés lenyomata, nem pedig morális kompromisszum. Olyan, mintha a zenekar felismerte volna, hogy a kísérletezés nem az identitás elvesztését, hanem annak továbbgondolását jelenti. Az új produkciós megközelítés inkább hangsúlyozza, mint elnyomja a Stoned Jesus lényegét: a nagy levegőt, a lüktető riffeket, a feszes dinamikát. Ez a modern rétegzettség adja meg a Songs to Sun különös kettősségét - egyszerre időtlen és kortárs, masszív és áttetsző, súlyos és mégis felemelő. És én, aki láttam őket először a Rocktogon színpadán, ugyanazzal a lelkesedéssel mondom most is: ez a zenekar még mindig rohadtul él és virul.

A kép 2017 október 21-én készült még a régi Dürer Kert nagyermében, jómagamat is felinvitálta a zenekar egy közös fotóra a koncert végén.