A Platon Karataev az elmúlt években fokozatosan lépett ki a hazai underground közegből, és épített maga köré egy olyan világot, ahol a zene nem egyszerűen dalok sora, hanem tudatosan felépített szertartás. A Napkötöző ezt a világot nemcsak kitágítja, hanem újraformálja: a korábbi albumok (különösen a Partért kiáltó) spirituális keresése itt már nem a kérdezés, hanem a megérkezés gesztusává válik.

A zenekar útja szinte tanmese arról, hogyan válik egy indie-folk kísérletből progresszív rockot idéző, mégis költői projekt. A For Her (2017) törékeny angolsága és az Atoms (2020) építkező, kozmikus terei után a Partért kiáltó hozta meg azt az áttörést, amikor a magyar nyelv és a belső misztikum végleg összefonódott. A Napkötöző pedig ennek a folyamatnak a csúcspontja: egy letisztult, szigorú és mélyen átélt anyag, amely a fény, a tűz és a lélek közt keres egyensúlyt. A cím a dél-amerikai inka hagyományból származik (a napfordulók mérésére szolgáló „szakrális kő” neve volt a napkötöző), és pontosan jelzi, mire vállalkozik a zenekar: megkötni a múló pillanatot, rögzíteni az örök mozgást. Zeneileg a Napkötöző a korábbi anyagoknál is visszafogottabb, mégis monumentális. A Platon Karataev nem riffekben, hanem rétegekben gondolkodik: lassan épülő akkordok, orbitálisan visszhangos terek, szintetizátorszerűen sodródó gitárok, suttogó dobok.

A dinamika nem a kitörésekben, hanem a belső pulzálásban rejlik.

A Kövül például a fokozatos feszültségépítéssel teremt katarzist, míg a Fényre zárt szinte meditatív tempóban mutatja meg, hogyan lehet a minimalizmusból végtelen tágasságot teremteni. A Stigma és a Három idő záró szakaszai pedig már-már liturgikusak: a kórusszerű énekszólamok és a lebegő hangszerelés egyfajta kollektív extázisba olvadnak.

Balla Gergely dalszövegei ezúttal még inkább a mitikus beszédmód és a belső önvizsgálat határán járnak. A Nap, a hegy, a tenger, a Hold és az idő ismétlődő motívumai egyfajta ciklikus logikát teremtenek, ahol minden dal ugyanannak az energiának más arcát mutatja. Ez a tematikus egység egyszerre ad kohéziót és kockázatot: a szóismétlés, a szimbolikus körözés olykor önmagába zárja a szövegeket, mintha a zenekar is a saját napkötelébe gabalyodna. Mindez persze nem mentes a hibáktól. A költői ambíció, amely már a Partért kiáltó idején is erősen jelen volt, itt időnként túlfeszül: A túlzott metaforahalmozás, az archaizáló képek és a „túlkomolyan vett” sorok néha elnehezítik a szövegeket. Van, amikor a misztikum helyett inkább homály marad, vagy amikor a szakrális nyelv annyira felfokozott, hogy elveszti az intimitását. A „nyelvem a Nap küllői közé teszem” vagy a „több Nap van az égen, mint madár” típusú sorok egyszerre hatnak emelkedettnek és idegennek - mintha a költői hit túl gyorsan váltana át absztrakcióba. Mégis: a lemez ereje éppen ebben a feszültségben rejlik. Az „átléptem az ingerküszöböt és most itt vagyok” sorral viszont sosem tudtam még ennyire maximálisan egyetérteni - mintha pontosan megfogalmazná azt az állapotot, amiből a saját zenekarom zenéje is táplálkozik: a modern, túlingerlő világ mentális terhére adott reflexiót, ahol a zajból már csak a csend tud igazán felszabadítani.

A Platon Karataev olyan zenét csinál, amely vállalja a kockázatot, hogy nem mindenki számára „érthető”. A Napkötöző nem akar tetszeni; inkább hív, mintsem kínálkozik. Hallgatása során lassan lelassul az idő, és a dalok - bár szerkezetileg hasonlóak - belül más-más ajtókat nyitnak ki. Egy ponton túl a monotonitás is meditatívvá válik, és a szóismétlések sem hibák többé, hanem mantrák, amelyek a hallgatót ugyanabba a belső körforgásba vonják, ahol a zenekar is dolgozik. Hasonló vibeokat éltem át, mint egy fiktív God Is an Astronaut és Heilung-szerelemgyerek esetében: a lebegő posztrockos rétegek és a rituális, ősi lüktetés közé szorulva a zene egyszerre volt meditatív és elementáris, mintha a kozmikus üresség és a föld alatti dobverés egyazon pulzussá vált volna bennem. Nagyon tetszik, hogy érthetőre van keverve: tisztán kivehetők ennek a káosznak a rétegei, minden hang a helyén van, mégis él és lélegzik. Van benne valami naturalista őszinteség, mintha a hangzás is a nyers valóságot akarná tükrözni, nem egy sterilre csiszolt ideát: hálistennek nincs túlkeverve, így a zene megőrizte emberi melegségét és dinamizmusát.

Ez a zenei önmérséklet valószínűleg tudatos döntés: a zenekar nem kíván technikai bravúrokkal elvakítani, hanem a csendet, a szünetet és az elhallgatást emeli esztétikai szintre.

A Napkötöző így inkább tapasztalat, mint szórakoztatás. A hallgató nem dalokat kap, hanem egy folyamatot, amelyben a hang maga is jelentéssé válik - a megszólalás előtti lélegzetként. A lemez végére az emberben marad valami különös kettősség: egyszerre érez megtisztulást és fáradtságot, mintha egy hosszú zarándoklat után megpihenne a fény peremén. A Napkötöző nem egyszerűen egy album, hanem rítus - olyan zenei tapasztalat, amely nem akar megfelelni sem a piaci logikának, sem a popkultúra elvárásainak. Ha a Partért kiáltó a víz volt, ez a lemez a tűz: nem olt, hanem perzsel, és abban az izzásban mutatja meg, mit jelent a szentséget nem ábrázolni, hanem gyakorolni. Minden hibájával, ismétlésével és túlírásával együtt is a Napkötöző a Platon Karataev eddigi legbátrabb, legösszeszedettebb anyaga: egy napba néző, vakító tükör, amelyben a hallgató saját fénye is visszaverődik - persze ha ő is engedi.